pályakép » publikációk a szerzőtől »

A hidegháború végetérte alapvető változásokkal járt a Közel-Kelet nemzetközi rendszerben elfoglalt helyzetében, mégpedig mindenekelőtt a régió hatalmi erőviszonyainak megváltozása, regionális nagy- és középhatalmi érdekszféráinak radikális újraelosztása következtében. A hidegháború időszakában – amely a Közel-Keleten lényegében a kolonizáció időszakát lezáró 1956-os szuezi válsággal vette kezdetét – a külső erők meghatározó szerephez jutottak a közel-keleti folyamatok alakításában. A külső erők közül is mindenekelőtt az Egyesült Államok és a Szovjetunió. A kétpólusú nemzetközi rendszer jellegéből adódóan azonban a velük szövetséges helyi államok – a szövetségi rendszer által felállított korlátok között – viszonylag nagy mozgástérrel rendelkeztek. Egyes események markánsan és hosszú távra érvényesen meghatározták a régió erőviszonyait, illetve jelezték a nagyhatalmak befolyásának korlátait, mint például az 1967-es, vagy az 1973-as háború és azt követően az „olajfegyver“ bevetése, az iráni iszlám forradalom 1979-es győzelme vagy az iraki-iráni háború. A hidegháború utáni Közel-Keleten az „első számú nyertesnek“ az Egyesült Államok tekinthető, amely új, stratégiai jelentőségű pozíciók sorára, egyúttal szinte korlátlan befolyásra tett szert a térségben. Közvetlen katonai jelenléte révén az Egyesült Államok a közel-keleti régió vezető katonai nagyhatalmává vált, egyúttal a régióban végbemenő folyamatok megkerülhetetlen szereplőjévé. Az amerikai katonai beavatkozás ugyanakkor az esetek egy részében nemhogy nem érte el eredeti célját, hanem kifejezetten ellentmondásos, gyakran az eredeti célokkal ellentétes  következményekkel járt, nagymértékben  felerősítve a térségben egyébként is meglévő „Amerika-ellenességet“, felértékelve egyes, az Egyesült Államokkal élesen szemben álló országok pozícióit.

Letölthető publikációk:

Rostoványi Zsolt Viaskodás a közel-keleti regionális vezető pozícióért

152 KB

PDF dokumentum

2007.12.07.