Az első SALT-szerződés megkötését (1972. május 26.) követő SALT-tárgyalások sikeres folytatásának köszönhetően J. Carter amerikai elnök és L. Brezsnyev szovjet pártfőtitkár 1979. június 18-án Bécsben aláírta a hadászati támadófegyver-rendszerek korlátozásáról szóló amerikai–szovjet megállapodásoknak azt a csoportját, amelyet SALT II. gyűjtőnévvel is szokás illetni. A második SALT-szerződés az elsőhöz hasonlóan az indítóállomások számát korlátozta. A SALT II. azonban az interkontinentális ballisztikus rakéták (szárazföldi) indítóállásaira, a tengeralattjáró-fedélzeti ballisztikus rakéták indítóállásaira, a nehézbombázókra és levegő–föld osztályú ballisztikus rakétáikra egyaránt vonatkozott. A felek olyan mérvű korlátozásban – adott esetben csökkentésben – egyeztek meg, hogy ezek együttes száma a második SALT-szerződés hatálybalépésétől számított hat hónap után sem az Egyesült Államoknál, sem a Szovjetuniónál nem haladhatja meg a 2400 egységet, 1981. január 1-től pedig a 2250 egységet. A SALT II. egyik érdekessége volt, hogy a repülőgép-fedélzeti ballisztikus rakéták esetében olyan fegyvert is bevont a korlátozás körébe, amellyel akkor még egyik szerződő fél sem rendelkezett. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió vállalta, hogy nem épít újabb helyhezkötött indító berendezéseket interkontinentális ballisztikus rakétái számára, e rakétaféleségből a már meglevőknél nagyobb induló tömeggel és/vagy hasznos teherrel rendelkezőket nem fejleszt ki és nem állít hadrendbe. A szerződés külön „alkeretszámokat” határozott meg a több, egymástól független célpontokra vezérelhető atom-robbanótöltettel szerelhető hadászati rakétákra és a 600 kilométernél nagyobb hatótávolságú manőverező robotrepülőgépeket hordozó nehézbombázókra vonatkozólag. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió megállapodott abban, hogy ha interkontinentális rakéta indítását tervezik, és a rakéta röppályája túllépi az indító állam nemzeti határait, az ilyen indításokról jó előre tájékoztatja a másik felet. Az 1979. június 18-i állapot szerint az Egyesült Államok 1054, a Szovjetunió 1398 indítóállással rendelkezett kontinentális területén hadászati rakétái számára, 550, illetve 608 indítóállással több robbanótöltetű interkontinentális ballisztikus rakétái számára. A hadászati (atomhajtóműves) amerikai tengeralattjárókon összesen 656, a megfelelő szovjet tengeralattjárókon 950 rakétaindító állás volt. A szovjet fölényt némileg ellensúlyozta, hogy a SALT II. aláírásakor az Egyesült Államok 573, a Szovjetunió pedig mindössze 156 rakétahordozó hadászati nehézbombázóval rendelkezett. Akkori nem hivatalos becslések szerint a hadászati rendeltetésű atom-robbanótöltetek vonalán 9200:5000 volt az arány az Egyesült Államok javára. Negyed év sem telt el a bécsi csúcstalálkozó után, amikor 1979. szeptember 6-án 1678 nyugállományú amerikai tábornok és tengernagy beadványban követelte, hogy a washingtoni szenátus ne adja hozzájárulását a SALT II. ratifikálásához, mert rendelkezései hátrányosak az Egyesült Államok számára. Carter elnök engedett a nyomásnak – ráadásul közbejött Moszkva afganisztáni beavatkozása –, és 1980. január 3-án a szenátus ratifikálásának elhalasztását kérte. A második SALT-szerződés soha nem lépett hatályba, előírásait azonban betartották. Forrás: US State Department archívuma. A szerződés szövege elérhető: http://www.fas.org/nuke/control/salt2. A dokumentumot közreadja Forgách Veronika. |
