(LUKACS, JOHN: Az Amerikai Egyesült Államok XX. századi története)

publikációk a szerzőtől » publikációk a recenzenstől »

John Lukacs Az Amerikai Egyesült Államok XX. századi története című művének a kézbevételekor a leendő olvasó azt gondolhatja, hogy ebben a kellemesen vaskos és letisztult külsejű könyvben Amerika történetének az elmúlt száz évét az eseményeket végigkövetve ismerheti majd meg. Legalábbis én erre számítottam, és nem kis meglepetés ért, amikor egyre jobban elmélyedve az olvasásban egészen új szemszögből tárult elém a téma. Lukacs ugyanis nem kronologikus szemléletben, hanem egyes amerikai jelenségek, témák köré csoportosítva, multidiszciplináris megközelítésben, a történelemtudományok mellett a filozófia, a politológia, az irodalom, a korabeli sajtó és saját élményei felhasználásával mutatja be a szuperhatalom 20. századát, az 1983. évvel bezáróan.

A szerző az első részben átfogóan ismerteti a világ első függetlenné vált gyarmatának történetét, természetesen a második száz évre koncentrálva. Ebben a részben ugyan még nem éri sok meglepetés a történelemben jártasabb olvasót, de már itt is újfajta megközelítésmóddal találkozhatunk, mivel a gazdasági és politikai folyamatok mellett említésre kerül a női munkavállalás alakulásától kezdve a fogyasztói kultúra kibontakozásán át a bűnözés és a lelki betegségek terjedéséig sok más szempont és témakör is.

A második rész, Történelmi értelmezés címmel, már olyan témák mentén halad, mint az autó hatása az amerikai társadalomra, életstílusra és gazdaságra, a bevándorlás és az amerikai nemzet kialakulásának kapcsolata, vagy az amerikanizáció, amely nemcsak a fogyasztói kultúra világméretű elterjedését jelenti, hanem az amerikai mintáknak a televíziózásra, a politikai életre vagy az oktatási rendszerekre gyakorolt hatását is. Lukacs vizsgálat alá vonja az amerikai demokrácia burzsoá korszakát, az elnökválasztás problémáit, és könyvének mintegy harmadát az amerikai gondolkodás és erkölcs változása bemutatásának, az oktatás, a vallás és az értelmiség helyzetének szenteli. Legvégül pedig az állam elbürokratizálódásának folyamatát és kedvezőtlen hatásait elemzi.

Bevándorolt amerikaiként (Lukacs ugyanis 1924-ben Budapesten született) a szerző kiemelten foglalkozik a migrációval, amelyet az Egyesült Államok történetében a legjelentősebb eseménynek nevez. Amerikának mindenképpen szüksége volt a bevándorlásra, hiszen a bevándorlók millió jelentették azt a munkaerőt, amely az Egyesült Államokat a világ egyik leggazdagabb országává tette, ráadásul nélkülük a népesség nagysága messze elmaradt volna a Szovjetunióétól és jelenlegi nagyságától is. A történészprofesszor olyan tényezőkre is felhívja a figyelmet, amelyek gyakran csak kisebb hangsúllyal szerepelnek a bevándorlás szakirodalmában. Ilyen például a 20. század elejétől fokozódó kivándorlás, hiszen számos bevándorló nem a végleges letelepedés, pusztán a viszonylagos meggazdagodás céljával érkezett az Újvilágba. Lukacs sokat foglalkozik a bevándorlók elamerikaiasodásának sikerével, és ezzel párhuzamosan lelki traumájukkal, az önmegtagadás és az amerikai identitás felvételének kérdéseivel. Meglepő módon már ekkor kiemeli a migráció hagyományos irányainak megváltozását, a karibi, latin-amerikai és ázsiai bevándorlásnak a társadalom összetételét jelentősen átformáló méreteit. Ez a folyamat szerinte nagyban eltér az egykori európai bevándorlástól, és beláthatatlan következményekkel járhat az Egyesült Államokra nézve.

Számomra érdekes felvetés volt az is, hogy az Egyesült Államok, amely a felvilágosodás korában született modern állam, milyen nagymértékben visel magán a mai napig középkori jegyeket. Lukacs szerint maga a kongresszus is egyfajta középkori gyűlés, amely mellett valódi jelentősége a bizottságoknak és a vizsgálataiknak van, amelyek hasonlítanak a középkori ítélőszékekhez és azok munkájához. A szerző az amerikai elnök intézményét is középkoriasnak, egyfajta választott királyságnak tekinti, amelyben a választópolgárok hajlamosak a hatalom öröklődése és dinasztiák megteremtése mellett szavazni. És akkor még nem is volt két Bush elnöke Amerikának! Továbbá a középkoriasság jele az is, hogy az amerikai népi képzeletvilág tele van sárkányokkal és lovagokkal, legfeljebb Supermannek vagy Darth Vadernek nevezik őket.

Azt hiszem ezekben a megállapításokban sok igazság van.

Az amerikai elnökválasztást vizsgálva Lukacs az alapvető gondot a jelölőkongresszusok létében látja, hiszen az elnökjelöltek megnevezése után a kampány egyszerűen népszerűségi versennyé redukálódik. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban született meg és tett szert kiemelt jelentőségre a PR és a közvélemény-kutatás.

Ráadásul, ahogy a képiség egyre inkább eluralkodott a szóbeliséggel szemben, úgy vált egyre fontosabbá az elnökjelöltek megjelenése és egyre érdektelenebbé mondanivalójuk. Lukacs kétségbe vonja, hogy napjainkban az amerikaiak megválasztanák Lincolnt vagy az utolsó „rádiós" elnököt, Rooseveltet, akiknek fizikai adottságairól nem sokat tudtak az emberek. A televízió tömeges elterjedése megváltoztatta a kampányt, és 1960-ban sor került az első televíziós vitára Nixon és Kennedy között, ahol tényleges vitáról mégsem beszélhetünk, hiszen kizárólag a megjelölt témákban került sor pár perces beszédekre a jelöltek közti valódi interakció nélkül. Azóta gyakorlat, hogy a háttérben profi filmesek, reklámszakemberek és „stylistok" támogatják a politikusokat, egyre nagyobb befolyást gyakorolva munkájukra. Eisenhower az első „filmes" elnökként már egy filmsztár tanácsait követte az öltözködés, a mozgás és a viselkedés terén. Ez a folyamat pedig akkor érte el tetőpontját, amikor egy hollywoodi színész, Ronald Reagan lett az elnök. A Fehér Házban a sajtófőnökök és a PR-szakértők lettek az elnök legbizalmasabb emberei, akik mint udvari tanácsadók írják az elnök beszédeit, intézik szerepléseit - íme a király és udvartartása, újabb középkori jegy a szerző szerint.

Lukacs kiemeli a közvélemény-kutatás óriási befolyását a politikára, hiszen ma már minden jelentősebb politikusnak saját közvélemény-kutatója van az Egyesült Államokban, hogy megtudja, mi érdekli az embereket, és arról mit szeretnének hallani. A szerző szerint az amerikai demokrácia így populáris demokráciává süllyedt, és mint a könyvhöz fűzött kiegészítő részben megállapítja, ez vezetett el ahhoz, hogy 2000-ben megválasztották az utóbbi 200 év „legsekélyesebb műveltségű amerikai elnökét".

A szerző egyedien világít rá arra is, ahogyan a 20. század folyamán az Egyesült Államok elvesztette döntően angol-amerikai jellegét, és érdeke egyre inkább szembefordult az egykori anyaországéval, míg végül a Pax Britannica helyét átvette az amerikaiak által dominált világ. Lukacs igazi fordulópontnak tekinti az 1914-es és az 1917-es évet, amikor az Egyesült Államok kivételesség-érzete megerősödött, hiszen a háború kitörésekor elmondhatták magukról, hogy távol tudták tartani magukat a beteg Európa szörnyűséges háborújától, míg 1917-ben megnyerték azt az antantnak, ráadásul az oroszok segítsége nélkül. Ettől kezdve a világ gazdasági, pénzügyi és hatalmi központja New Yorkba és Washingtonba helyeződött át, és 1918-tól kezdetét vette az Egyesült Államok évszázada, bár tényleges egyeduralma csak 1945-ig tartott.

Lukacs sajátos módon látja 1947-et is, amikor megállapítja, hogy az Egyesült Államok a Truman-doktrína és a Marsall-segély meghirdetésekor, atommonopóliuma birtokában a világelsőséget csak részben vállalta át Angliától. Akarta is a világhatalmat, meg nem is, de mindenképpen tisztában volt ennek rendkívüli anyagi terheivel, és ez, mint Anglia példája is igazolja, hosszú távon kimeríthet erős gazdaságokat is. Ha jobban belegondolunk, ma ehhez hasonló problémákkal küzd az amerikai adminisztráció, amely a demokrácia misszionáriusaként hihetetlen erőforrásokat fordít a világ számos országában a számára kedvezőbb politikai és gazdasági keretek megteremtésére (azonban egyre kevesebb sikerrel).

Számomra talán ezek voltak a könyv legérdekesebb részei, azonban egészében véve is kiemelkedő műről van szó. A professzor gördülékeny stílusa és sajátos, néhol szatirikus humora is igazi olvasmányélménnyé teszik művét. Idézek két részt, amelyből kiderül, hogy Lukacs milyen kegyetlenül őszintén osztja meg véleményét az olvasóval. A hippy-korszak azóta legendássá vált eseményéről így ír: „félmillió félmeztelen és kábítószertől félig kábult, lemmingekre emlékeztető fiatal autóseregének vonulását a New York állambeli Woodstockba a hírmagyarázók „fesztiválnak" (...) nevezték, ahelyett hogy (...) meg merték volna mondani, hogy csordába verődő fiatalok tömegpszichológiai epizódjával állnak szemben" (100. o.). Gerald Ford és Henry Kissinger is megkapja a magáét (ahogy lényegében minden amerikai elnök Theodor Roosevelt kivételével): „Bizonyos időbe telt, míg az ország lakossága rájött, hogy új elnökük (Ford), ez a kedves ember, aki akkor a legboldogabb, ha egy jót golfozhat hollywoodi hírességek társaságában, voltaképpen csetlő-botló, tudatlan és hozzá nem értő férfiú.

Elődjénél is nagyobb mértékben függött a mindig földgolyószakértő és egyébként is golyó formájú Kissinger tanácsaitól." (104. o.) Ezek talán kicsit kemény és igazságtalan bírálatok, de nem kell mindenben egyetértenünk a szerzővel. Stílusának egyetlen zavaró jegye, hogy - bár az idézetek színesebbé teszik a műveket - Lukacs talán túlzottan is szeret idézni, és ez néhol töredezetté teszi a szöveget és a gondolatmenetet is.

Ezt a könyvet leginkább azért érdemes elolvasni, mert bőven van mit gondolkodni napjainkra vonatkozó relevanciáján, esetleges aktualitásán. És annak ellenére, hogy a szerző a könyv írását már negyed százada befejezte, találunk benne olyan megállapításokat, amelyek utólag akár nostredamusi jóslatnak tűnhetnek, valójában csak egy éles eszű történész beigazolódott prognózisai. Lukacs előre látta azt a folyamatot, ahogy a televízió egyre inkább licensz-műsorok vagy az egyszerű másolás alapján működik, és erre itthon is számos példát láthatunk. A politikában pedig egyre több európai országban válik kötelező kampánykellékké a miniszterelnök-jelöltek vitája, perszonalizálódik a verseny, és gyakran egyetlen emberre koncentrál egy egész párt kampánya. A bevándorlás kapcsán pedig a mai helyzet ismeretében bátran állíthatjuk, hogy Lukacsnak igaza volt, amikor kritizálta a bevándorlás szabadjára engedését, hiszen a déli államok egyre inkább hispanizálódnak, és ez komoly problémákat idézhet elő. Végül szeretném kiemelni, hogy Lukacs már 1983-ban, amikor a Szovjetunió már meggyengült és az Egyesült Államok a világ első számú hatalma volt, előre vetítette az ország lassú hanyatlását, amelyről napjainkban egyre többet beszélnek, de 23 éve még furcsának tűnhetett ennek felvetése is.

Hogy mit hoz a jövő az Egyesült Államok számára, azt nem, de hogy hogyan és miért jutott el az ország oda, ahol most tart, arról sokat megtudhatunk ebből a könyvből.

John Lukacs: Az Amerikai Egyesült Államok XX. századi története. (Outgrowing Democracy: A History of the United States in the Twentieth Century, 1984.) Fordította Zala Tamás. Budapest, 2002, Európa Könyvkiadó. 527 old.