Történelmi tény, hogy a felvidéki magyarság már a 11. századtól kezdve lakta, birtokolta és művelte azt a földet, amelyet a második világháború után el kellett hagynia, illetve „hivatalosan” eltávolították onnan. Elődeinknek a felvidéki magyarságnak az etnikai és nyelvhatára a 11. században már a Pozsony–Nagyszombat–Nyitra–Galgóc–Bars–Hont vonalra terjedt. Így pl. szülőfalumról, Negyedről az első írásos emlék 1111-től való, a zoborhegyi apátság oklevelében már e néven említik. Komárom az Árpád-házi királyok uralkodása idején már kisebb várispánság. A magyarság a Felvidéken is a síkvidéki és dombsági területet részesítette előnyben, majd a földművelés terjedésével együtt észak felé haladtak, főként a folyóvölgyekben. Így alakult ki a sok évszázadon keresztül fennálló magyar–szlovák nyelvhatár: Léva–Losonc–Rimaszombat–Rozsnyó. Mária Terézia uralkodása idején az 1773-ban készített első országos összeírás a magyar település terület határát a Nyitra–Léva–Losonc–Rimaszombat–Rozsnyó–Jászó vonalban jelölte meg. 1880 végén a mai szlovák államterületen közel 600.000 magyar élt, s ez a létszám az 1910-es népszámlálás idejére már közel 900.000 főre emelkedett, ami a korabeli lakosság 30,62%-át tette ki. Az azóta eltelt évtizedek azonban óriási etnikai és nyelvi eltolódásokat eredményeztek. |