Hugo Grotius
Biztonságpolitika
Civilizációk
Diplomáciatörténet
Egyetemes történet
Európa
Geopolitika
Magyar külpolitika
Nemzetközi jog
Nemzetközi
  politikaelmélet
Nemzetközi politika
Világgazdaság

Könyvtár
E-könyvtár

Tanulmányok
Közlemények
Dosszié
Vita
Kommentárok
Beszámolók
Krónika
Könyvekről
Lexikon
Dokumentum-tár
Térképek
Mondások

Szerzőink
Legfrissebb

e-mail:
jelszó:

HUGO GROTIUS (Huig de Groot), a modern természetjogi felfogás és a modern politikai irodalom egyik megteremtője, aki a természet-jogon alapuló nemzetközi jog alapjait fektette le. »»

Keresés:
HONLAP SZERKESZTŐSÉG IMPRESSZUM BEKÖSZÖNTŐ LEVÉL NEKÜNK
 VITA

NOVÁK ZOLTÁN

Az Ahtisaari-terv és alternatívái. Miért nem szabad elismernie Magyarországnak Koszovó függetlenségét?

Jelen sorok írója nem külpolitikai szakértő, és a Balkánon sem jutott soha Eszéknél délebbre. Az, hogy ehhez a – hivatásos apparátusok diplomáciai érzékét is próbára tevő és főállású elemzőknek is sok fejtörést okozó – ügyhöz kívülállóként hozzászól, mégis igazolható: a legfontosabb érv paradox módon az, hogy látszólag veszett ügyet támogat; jelenleg mind a felelős európai döntéshozók, mind a játszmájukat kibicként figyelő véleményformálók döntő többsége azzal számol, hogy Koszovó néhány hónapon belül „valamilyen formában” függetlenséget nyer. Ehhez járul, hogy Koszovó függetlenségének kiharcolását sikerült a közös európai külpolitika hatékonyságának külső, és – mindenekelőtt – belső erőpróbájává avatni, ebben a kontextusban pedig a fősodortól eltérő vélemény alapvetően egységbontásnak, rosszabb esetben pedig egyenesen az orosz expanzionista törekvések szolgálatának minősül. Minthogy azonban a többségi álláspont – nemcsak európai, hanem magyar szinten is – az ügy fontos aspektusait figyelmen kívül hagyja, az a helyzet állt elő, amelyben – az utóbbi hetekben fölbukkant bibliai metaforát használva – az arra hivatottak hallgatása esetén „a kövek fognak megszólalni” (Lukács 19,40).

Vagy legalábbis a politikai filozófusok, a tőlük várható normatív megközelítést nyújtva. Ezzel függ össze a második érv: a tapasztalat arra tanít, hogy ne értékeljük túl a merőben deskriptív és pragmatikus politikatudományi elemzések hozadékát; a valóság komplexitása miatt minden helyzetértékelés valamennyire téves, minden jóslat kétséges és minden tanács elhibázott lehet. Jelen írással azt is meg kívánom mutatni, hogy egy normatív kiindulópontból a politika gyakorlati követelményei is világosabban látszanak. Hogy az értékelvű analízis mellett mivel járulhat még hozzá a szakmámbeli egy külpolitikai vitához, azt cikkem végére tartogatom.

A fősodratú nézet mindeddig falanxként előnyomuló hívei nyilvánvalóan tisztában vannak vele, hogy tervük végrehajtása – egy teljesen új állam létrehozása a Balkánon – nem a nemzetközi válságmenedzselés egyszerű rutinműtétje lenne. Ennek legfőbb oka, hogy a terület fölötti szuverenitást birtokló Szerbia kezdettől világosan és következetesen elutasította Koszovó függetlenségét mint a rendezés végső állomását. Józan ésszel azt gondolnánk, hogy ha a nemzetközi közösség nagy része, mindenekelőtt pedig a Nyugat vezető hatalmai ennek ellenére a tartomány elszakadásában látják a válság egyetlen szóba jöhető megoldását, arra nyomós érveik vannak. Végtére is egy állam területi integritásának megsértéséről van szó, amely nemcsak az európai biztonság és stabilitás máig érvényes politikai modelljét rögzítő helsinki záróokmánnyal lenne ellentétes, hanem az ENSZ Alapokmányával, így a hatályos nemzetközi jog alapelveivel is. Fölmerül tehát a kérdés, hogy milyen politikai és jogi indokokat hoznak föl álláspontjuk mellett. A termés megdöbbentően szegényes.

Az Egyesült Államok és az Európai Unió által favorizált tervet részletesen Martti Ahtisaari finn diplomata dolgozta ki az ENSZ megbízásából: a Koszovó „ellenőrzött függetlensége” mellett síkra szálló jelentését és a nemzetközi védnökség alá kerülő új állam igazgatására vonatkozó javaslatát 2007 kora tavaszán terjesztette be a világszervezet fő­titkárának, hogy a Biztonsági Tanács Koszovó státusát rendező majdani határozatának alapjául szolgáljon. Ahtisaari hivatalosan a két féllel folytatott átfogó egyeztetései után fogalmazta meg a dokumentumokat; valójában nyolc éve változatlan álláspontját szerkesztette írásos formába. A volt finn elnök ugyanis, aki már 1999-ben közreműködött Milosevics jobb belátásra térítésében, később pedig a leplezetlenül albánpárti, Soros finanszírozta International Crisis Group (ICG) munkatársa volt, azóta informálisan többször kinyilvánította: a Nyugatnak már a légitámadások idején határozottan ki kellett volna állnia Koszovó függetlensége mellett, nem pedig megvárni, míg elúszik a kedvező alkalom.[1]Múltjának ismeretében valószínűtlen, hogy az albán maffia további pénzeket áldozott volna lefizetésére; ha mégis igazak lennének az erről szóló, végső forrásként a német titkosszolgálat jelentésére hivatkozó, és az International Strategic Studies Association (ISSA) kiadásában megjelenő exkluzív hírszerzési értesítő, a Defense and Foreign Affairs Special Analysis által is megerősített hírek, az átadott pénz inkább a hála kifejezésének, mint vesztegetésnek lenne tekinthető.[2]

Nézzük tehát az Ahtisaari-terv melletti érveket! A politikai argumentumok tekintetében bátran hagyatkozhatunk a legautentikusabb forrásra, a különmegbízott szellemi hátországának is tekinthető, már említett ICG egyik elemzésére.[3] Ennek vezetői összefoglalója a javaslatot ésszerű kompromisszumnak látja, „amely a koszovói albánoknak a függetlenség perspektíváját kínálja, a koszovói szerbeknek kiterjedt jogokat és a Szerbiával való rendkívül kedvező kapcsolattartást, Szerbiának pedig esélyt ad arra, hogy a múltat egyszer és mindenkorra maga mögött hagyja, és megvalósítsa európai jövőjét”. Szerintem bájos az a retorikai leleményes­ség, mellyel az elemzés szerzői a szerbeket arra biztatják, fogják meg erősen a számukra fölajánlott semmit. A nekik címzett „engedménynek” (ugyebár ez lenne a kompromisszum lényege) valójában csak az egyik része tényleges esély, az is olyan, amelyet Szerbia valamennyi szomszédja, beleértve a jövendő „független” Koszovót is, automatikusan megkap (ti. az európai integrációé). A másik része – megdöbbentő módon – egy normatív elvárás: tessenek végre szakítani a nacionalizmussal; ráadásul olyan, mely más környező nemzetektől, mindenekelőtt az albánoktól is megkövetelhető lenne. Íme a legsúlyosabb, perdöntő érv, mellyel a nemzetközi közösség rá kívánja venni Szerbiát az „egyetlen életképes” megoldás elfogadására.

Mielőtt sok sikert kívánnánk hozzá, nézzük a koncepció mellett szóló egyéb tartalmi megfontolásokat! Az ICG tanulmánya megkísérli ideológiailag is alátámasztani Koszovó elszakadásának ügyét: eszerint az Ahtisaari kidolgozta elképzelés „a legjobb recept egy többnemzetiségű, demokratikus és decentralizált társadalom létrehozására”, mi több: ez hivatott arra, hogy betömje az utolsó rést, mely az Európai Uniónak multietnikus balkáni államok létrehozására irányuló átfogó projektjén tátong.[4] Ezeket a sorokat olvasván megcsap bennünket a sorosi nyílt társadalom metszően éles levegője: a progresszivista voluntarizmus különösen elgondolkodtató megnyilvánulása, hogy a Terv méltatói a működőképes demo­kratikus berendezkedés megteremtését is csak eszköznek tekintik, mely a nagy Célt, a társadalmi viselkedésminták átformálását szolgálja. Csak remélni tudjuk, hogy a súlyos gyakorlati problémákat megoldani hivatott Ahtisaari-tervet nem a multikulturális társadalom balkáni megvalósításának álma ihlette. A javaslat ráadásul adós marad annak magyarázatával, miért nem lehetséges a „többnemzetiségű, demokratikus és decentralizált társadalmat” Szerbia szuverén határain belül létrehozni.

Az argumentáció könnyedén túllendül ezen a lehetőségen, és valójában a Koszovó megosztását szorgalmazó állásponttal száll vitába. E „köztes” alternatíva szerint az elszakadó tartomány Kosovska Mitrovicától északra fekvő, jórészt szerbek lakta részét meghagynák Szerbiának, az ettől délre, szórványban élő szerbeket pedig esetleg áttelepítenék. Ennek az elképzelésnek az implikációi nyilvánvalóan végzetesek a „Free Kosovo!” projektre, mégpedig elsősorban ideológiai okokból: a szerb kisebbség jelenti ugyanis a zálogát Koszovó „többnemzetiségű, demokratikus és decentralizált”, vagyis „európai utas” fejlődésének. Az ő leválasztásuk, illetve távozásuk Koszovó függetlenségének létalapját kérdőjelezné meg, hiszen nyilvánvalóan nem volna értelme létrehozni egy újabb homogén albán nemzetállamot az albán anyaország tőszomszédságában. Főleg nem nemzetközi védnökség alatt, hiszen az elkerülhetetlenül olyan színben tűnne föl, mint ami az albánokat elsősorban önmaguktól akarja megvédeni. Ezzel szorosan összefüggnek a reálpolitikai megfontolások: egy függetlenséggel megajándékozott, „színalbán” Koszovó kontrollálhatatlan folyamatokat indítana be a nagy nehezen pacifikált volt Jugoszláviában. Jobb esetben csak a többé-kevésbé zárt tömbökben élő kisebbségek (pl. macedóniai albánok, boszniai szerbek) önállósodási törekvései erősödnének újra föl, a legrosszabb forgatókönyv szerint viszont Nagy-Albánia eszméje mellett a Nagy-Szerbiára és más ismerősen csengő nevű entitásokra formált igények is föltámadnának.

Ha mindezzel számot vetünk, ki kell mondanunk: Koszovó megosztása és a lakosságcsere a nyugat-balkáni rendezés eddigi eredményeit, a nemzetközi válságkezelés elmúlt csaknem húsz évében fölhalmozott „acquis” egészét sodorná veszélybe, ezért nem jöhet szóba. Érdemes azonban elidőznünk annál a kérdésnél, vajon ezt az opciót a Jugoszlávia fölbomlásával keletkezett válság „anyagában”, a fönnálló nemzetiségi és társadalmi szituációban eleve benne rejlő okok zárják-e ki, vagy csak a krízismenedzsment aktuális „formájával”, vagyis a helyzetre alkalmazott politikai megoldással nem lehet összeegyeztetni. A kérdés azért is merülhet föl, mert Bibó István néhány évtizede keletkezett esettanulmányaiban még az államhatárnak a nemzetiségi határt minél pontosabban követő meghúzását és szükség esetén a lakosságcserét ilyen helyzetekben a legkisebb rossznak tartotta.

A probléma beható vizsgálata nagyon messzire vezetne, ezért néhány tételmondatra szorítkozom. Úgy vélem, a délszláv válság nemzetközi kezelése alapvetően két alapelvre épült: az első a szövetségi köztársaságok föderáción belüli státusának igen nagyvonalú fölfogása, amelynek értelmében azok szabadon dönthettek a kiválásról, és az az ebből következő fikció, hogy függetlenségük kinyilvánítása esetén a Jugoszlávián belüli belső határaik automatikusan a nemzetközi államhatárokat megillető abszolút védelemben részesülnek. Ez korántsem volt magától értetődő, és Németország az 1990-es évek elején még az Egyesült Államok rosszallását váltotta ki azzal, hogy túlságosan is sietett elismerni Szlovénia, majd Horvátország egyoldalúan kikiáltott függetlenségét.[5] A másik az az – alapvetően helytálló – meggyőződés, hogy homogén nemzetállamokat kialakítani ebben a régióban nem lehet, s az erre való törekvés szükségszerűen tragédiába torkollik. A Nyugat-Balkán reorganizációja ezért arra irányult, hogy a soknemzetiségű, ezért instabil képződmény helyén olyan kisebb államok jöjjenek létre, amelyeknek egy domináns nemzetiség, miközben tiszteletben tartja a kisebbségek jogait, stabilitást biztosít. Bár a két princípiumot nem mindig alkalmazták következetesen, a belső határok szentsége és a nemzetiségi összetétel mesterséges megváltoztatásának tilalma mára a délszláv válságkezelés megkérdőjelezhetetlen doktrínájaként rögzült. Ha a koszovói szerbek, mint előbb megjegyeztük, Koszovó demokratikus fejlődésének zálogát jelentik, legalább olyan joggal tekinthetők a fönt vázolt külpolitikai doktrína túszainak.

A valamennyire komolyan vehető érvek mellett fölbukkannak olyanok is, melyeknek semmi közük az ügy érdeméhez, és valamilyen formában a diplomáciai játszmák logikájából merítkeznek. Ennek két típusa a nyugati diplomácia offenzív és a defenzív stratégiájához kapcsolódik; érdekes módon az offenzív stratégiát többnyire még mindig hallgatás övezi, és csak informális úton értesülhetünk róla, míg a defenzív ma már hivatalos nyilatkozatokban is megjelenik. Az offenzív retorika lényege, hogy Koszovó függetlenségének kiharcolása egyértelművé tenné, ki az úr a Balkánon; hogy tudniillik az euroatlanti szövetségesek, és nem az oroszok. Az ügy jelentősége abban áll, hogy a nagyhatalmi vetélkedés egy hagyományos színterén parancsolna megálljt Oroszország egyre erősödő igyekezetének, hogy befolyási övezetét kiterjessze. A Koszovó fölötti protektorátus gyakorlásában oroszlánrészt vállaló EU pedig ezzel bizonyíthatná, hogy képes közvetlen szomszédságában hatékony külpolitikát folytatni, és komoly konfliktusokkal is megbirkózni.

A szituáció tipikus példája a stratégia rossz megválasztásának; a stratégia célja, mint Clausewitztől tudjuk, hogy minél előnyösebb helyzetből vágjunk neki a béketárgyalásoknak, fő eszközét pedig az ütközetek jelentik (hol és mikor vállalunk csatát) – ennek van alárendelve a taktika, melynek célja a győzelem, fő eszköze pedig a haderő. A Nyugatnak sikerült magát olyan helyzetbe lavíroznia, hogy csatát kénytelen vállalni – a győzelem esélye nélkül. Utóbbinak több oka van, és valamennyi egyformán fontos: az első, hogy Oroszország álláspontja ebben az ügyben jogilag kikezdhetetlen, politikailag pedig következetes; a Nyugatéról pedig egyik sem mondható el. Az, hogy Moszkva csak olyan megoldáshoz hajlandó a nevét (és szavazatát) adni, amelyet Szerbia is elfogad, összhangban van mind Oroszország hagyományos szövetségi politikájával, mind a Biztonsági Tanács máig érvényben lévő 1244. számú (1999-ben kelt) határozatával. Az utóbbi egyértelműen megerősíti „minden tagállam elkötelezettségét a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság és a régió más államainak szuverenitása és területi integritása iránt, ahogy azt a Helsinki Záróokmány rögzíti”, valamint ismételten fölhív „Koszovó lényegi autonómiájának és tartalmas önigazgatásának biztosítására”.[6] Az orosz álláspont 1999 óta változatlan, és rossz­hiszeműségre vall föltételezni, hogy annak egyetlen célja az EU tagállamainak megosztása. Tetszettek volna gondosabban megválasztani a közös föllépés tárgyát és tartalmát!

A második ok az, hogy a hely – talán meglepő módon – nagyobb szimbolikus jelentőséggel bír az oroszok, mint a Nyugat számára. A XIX. században a törökök ellen vívott cári háborúk sorozata csak egyik eklatáns kifejeződése volt az orosz expanzió hagyományos balkáni orientációjának, amelyet Oswald Spengler egy politikai írásában arra vezetett vissza, hogy az orosz lélekben öntudatlan vágy él a Dél meghódítására[7] (lásd még: „meleg tengerek”, Afganisztán). A harmadik, talán döntő ok az időzítéssel függ össze. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a NATO Jugoszlávia elleni föllépése kilenc évvel ezelőtt meghatározó szerepet játszott Vlagyimir Putyin hatalomra kerülésében. Milosevics, mint emlékezhetünk, sokáig dacolt a légicsapásokkal, és csak azután egyezett bele a Koszovóból való kivonulásba, hogy ígéretet kapott: a NATO-csapatok mellett orosz katonaság is részt vesz majd az ottani békefenntartásban. Ez szolgált garanciaként arra, hogy Koszovó Szerbia része marad. Csakhogy a NATO gyakorlatilag megszegte a megállapodást, amikor megtagadta az oroszoktól, hogy érdemi szerepet játsszanak a KFOR döntéshozatalában. Az orosz katonai vezetés megaláztatásként élte meg mellőzésüket, és úgy érezte, a jelcini diplomácia meghunyászkodása az utolsó csepp a pohárban. Putyin annak reményét testesítette meg számukra, hogy hazájukat nem lehet többé semmibe venni. A most leköszönő elnök hatalma és presztízse jelentős részben abból fakad, hogy ezt a Balkán kapcsán megfogalmazódott reményt az elmúlt nyolc évben – más területeken is – valóra váltotta. Ha pedig mindez igaz, akkor Koszovó státusa Putyin politikai identitásának olyan sarkalatos elemét képezi, melyet nem tagadhat meg anélkül, hogy fölépített tekintélyét és a vele azonosított berendezkedés egészét veszélybe ne sodorná. Különösen nem most, a hatalomátadás kritikus hónapjaiban.[8] Az utóbbi két megfontolás különösen világosan mutatja, mi a tétje az orosz külpolitika számára Koszovó sorsának, és szerfölött valószínűtlenné teszi, hogy egy ilyen kardinális kérdésben – akár komoly gesztusokért cserébe – engednének.

A defenzív retorika még világosabban mutatja, hogy a Nyugat elszámolta magát Koszovó ügyében. Ez ugyanis nem átall arra hivatkozni, hogy a tartomány elszakadásának további halogatása az erőszak újabb hullámát indíthatja el; még egyértelműbben fogalmazva: ha az albánok nem kapják meg a várt függetlenséget, fölújíthatják a szerbek elleni terrorakcióikat. Számomra elképesztő mind az erre vonatkozó fenyegetés brutális nyíltsága, mind az a nagyfokú megértés, mellyel azt egyes nyugati diplomata és publicista körök fogadják. Az, hogy a nemzetközi politikában polgárjogot nyert egy esetleges agresszióra hivatkozni az azt potenciálisan elkövetők érdekében, valójában egyvalamit bizonyít: a szóban forgó probléma gyökeresen elhibázott és felelőtlen kezelését. Azzal, hogy a dolgok idáig fajultak, nyilvánvalóan azoknak kell elszámolniuk, akik az elmúlt években előbb csak a színfalak mögött, majd nyíltan megígérték a koszovói albánoknak a függetlenséget anélkül, hogy átgondolt forgatókönyvük lett volna arra, hogyan fogják ezt a nemzetközi közösséggel elfogadtatni; azoknak, akik még arra sem vették a fáradságot, hogy legalább látszólag pártatlan jelentéstevőt bízzanak meg Koszovó jövőjének fölvázolásával; valamint azoknak, akik a két fél közti kompromisszum elérését célzó tárgyalások utolsó fordulójára olyan határidőt tűztek (ez járt le most, december 10-én), hogy annak eredménytelen eltelte automatikusan megnyitja az utat az Ahtisaari-terv implementálása (vagyis az elszakadás) előtt. Csoda-e, ha egy ilyen közegben az albánok nincsenek motiválva a szerbekkel való alkudozásra, és nem érik be a függetlenségnél kevesebbel? Most pedig úgy érzik, ők megtették, ami tőlük telt (vártak eleget), és nyugati szövetségeseiken a sor: valami függetlenségről volt szó... A nyugati kapcsolattartók idegességükben folyamodnak a terror-argumentumhoz.

A végére hagytam kedvencemet, a szerb liberálisok érvét. Sokszor hallani jobboldali honfitársainktól a sirámot, hogy nincs a magyaroknál szerencsétlenebb nép széles e világon, hiszen csak Magyarországot verte meg az Isten az SZDSZ-hez fogható, a nemzeti problémákra totálisan érzéketlen párttal. Örömmel jelentem: ez nincs így. Szerbiában parlamenti képviselettel rendelkezik a Liberális Demokrata Párt, amely – bátran dacolva a szerb közvélemény óriási többségével – éppenséggel támogatja Koszovó függetlenségét, mégpedig abból a megfontolásból, hogy – most tessenek megkapaszkodni – a tartomány elvesztése kihúzná a talajt a szerb radikálisok lába alól. Ez a figyelemreméltó eszmefuttatás napnál világosabban mutatja, amit mindig is sejteni lehetett: hogy a nacionalizmus elutasítása nem nyújt 100 %-os védelmet az ostobasággal szemben. Jó lenne, ha derék szerb barátainknak valaki fölhívná a figyelmét arra, hogy a „nemzeti kártyának” van irredenta változata is, amely egy ország megcsonkítása után különösen pusztító tud lenni...

A politikai érveknél már csak a jogi argumentáció szegényesebb: tulajdonképpen annak a motívumnak a variálásában merül ki, hogy a koszovói rendezés nem állít föl precedenst. Ennek hangsúlyozására égető szükségük van az elszakadás támogatóinak, hiszen tervük legproblematikusabb eleme éppen az, hogy ha egy szeparatista mozgalmat saját állammal jutalmazunk, az a világ minden részén fölbátoríthatja a rokon törekvéseket, legyen szó akár a kurdokról, baszkokról vagy észak-írekről. Természetesen innen ered a Kaukázussal birkózó Oroszország fönntartásainak jó része is. Ahhoz, hogy egy állam területi szuverenitásának megsértése ne kezdje ki az erre épülő egész nemzetközi rendszert, a szóban forgó aktust nyilván kivételnek kell nyilvánítani. Mely, mint tudjuk, erősíti a szabályt. A terv apologétái ezt meg is teszik, és „Jugoszlávia szétesésének rendkívüliségében” jelölik meg a kivételt megalapozó körülményt. De vajon meggyőzne-e engem ez a logika, ha szeparatista lennék? Bevallom, a legkevésbé sem: inkább arra következtetnék belőle, hogy ezentúl, ha igazam mellett kívánok érvelni, érdemes az általam szolgált ügy kivételességére hivatkozni. A feladat egyszerű: meg kell győzni a nemzetközi közvéleményt, hogy a mi esetünkben is fönnáll egy olyan körülmény, mely fölment a nemzetközi jogi normák kötelező érvénye alól. Nincs az a marginális elszakadási mozgalom, amely egy kis leleményességgel ne találhatna a „Jugoszlávia széteséséhez” hasonló hivatkozási alapot saját praxisából.

A hiba, bármilyen furcsa is, az ősi mondásban rejlik. A szabályt erősítő kivétel fogalma ugyanis, bár szinte az anyatejjel szívtuk magunkba, nonszensz. Teljesen nyilvánvaló, hogy minden kivétel gyöngíti a szabályt, és a szabály annál erősebb, minél kevesebb kivétel van. „A kivétel erősíti a szabályt” idiómakincsünk azon – fontos – rétegéhez tartozik, melynek római jogi gyökerei vannak; mai használatának vázolt értelmetlensége abból fakad, hogy ettől a gyökérzettől elszakadt. A római jog középkori értelmezői még teljes formájában idézték: exceptio probat regulam in casibus non exceptis,vagyis „a kivétel erősíti a szabályt a nem kivételes esetekben”. Tehát a szabály biztosabban alkalmazható abban a körben, melyet a pontosan rögzített kivételek behatárolnak. Ha szavatolni akarjuk, hogy a területi szuverenitás elvének egyszeri megsértése ne rontsa le a szabály érvényességét, nem elég az esetet általános hivatkozással kivételnek nyilvánítani, hanem szabatosan körül kell írni, miért méltó az a nemzetközi közösség kivételes elbánására.

Nézzük, kiállja-e Koszovó függetlensége ezt a tesztet!

Minthogy egy tartománynak a fölötte szuverenitást gyakorló államból való teljes kiszakítása még „Jugoszlávia szétesésének rendkívüli körülményei között” is példátlan, ennek jogi igazolásához meg kellene mutatni (1.) miért éppen Koszovó esetében, (2.) miért éppen Szerbia ellenében, illetve (3.) miért éppen a koszovói albánok javára gyakorol ilyen kivételes kegyet a nemzetközi közösség.

1. A tartomány mint területi entitás esetében a problémát az jelenti, hogy Koszovó nem rendelkezett szövetségi köztársasági státusszal a jugoszláv föderáción belül, így esetében a fönt vázolt „délszláv doktrína” alkalmazása nem vezethetne függetlenségének elismeréséhez. Látva azonban a megosztásával szembeni merev ellenállást, az a benyomásunk támadhat, hogy a Koszovó jelenlegi határok közti függetlenségéhez való ragaszkodás az abszolút védelemre érdemes belső határok fikciójának megújítását és kiterjesztését jelenti. Pedig ezek a határok meglehetősen esetlegesek, és nélkülözik a történelmi legitimációt: Koszovó-Metohija mint közigazgatási egység először 1945 után bukkant föl, az 1960-as években kapott autonómiát, de jelenlegi határait csak az önkormányzati jogosítványok kiterjesztésekor, 1974-ben (épp a szerbek lakta északi járások hozzácsatolásával) nyerte el.[9]

A másik jellegzetesség, mely megkülönbözteti helyzetét az önállósodó egykori szövetségi köztársaságokétól, hogy míg azok a föderációt eredendő önrendelkezésük – egyre terhesebb – korlátozásának tekintették, Koszovó épp a föderatív eszmének köszönhette jogállásának megerősödését. Tito ugyanis abból a megfontolásból ruházta föl – a Vajdasághoz hasonlóan – autonómiával, hogy ezzel meggyöngítse a szövetségi államon belül örökké dominanciára aspiráló Szerbiát. Vagyis Koszovó mint politikai entitás a Jugoszlávia nevű, ma már széles körben életképtelennek tartott projekt szülötte volt, mely osztozott is az azt életre hívó föderatív eszme sorsában: önkormányzati jogait a szerb nacionalizmus fölerősödését meglovagoló Milosevics kurtította meg lényegesen az ország szétesésének előestéjén, az 1980-as évek végén. Mindebből egy dolog biztosan következik: ha a nemzetközi közösség függetlenséget biztosítana Koszovónak, azzal egy kifejezetten új keletű, bizonytalan körvonalú és mesterséges képződmény nyerne önálló államiságot.

2. Azt a masszív nemzetközi támogatást, melyet Koszovó függetlensége jelenleg élvez, legfőképp egy ki nem mondott jogeljátszási elmélet motiválja, amely szerint Szerbia méltatlannak bizonyult szuverén jogainak gyakorlására a tartományban. Ennek a fölfogásnak tág értelmezése húzódik meg tulajdonképpen a Nyugat-Balkán egész reorganizációja mögött, hiszen ennek során Szerbiát sohasem a közös jugoszláv kudarc egyik részesének, hanem a tragédia fő felelősének tekintették, míg a többi tagköztársaság a válság áldozataként jelent meg.[10] Ez a szemlélet is közrejátszott abban, hogy a horvátországi és boszniai szerb közösségeknek a Szerbiával egy államon belül maradására, illetve önállóságra vonatkozó igényei a nemzetközi porondon süket fülekre találtak. Éppen Koszovó példája mutatja ugyanakkor, mennyire egyoldalú ez a beállítás: hiszen az albán szeparatizmus térnyerésének éppen az a széleskörű területi autonómia adott döntő lökést, melyet a hetvenes évek jugoszláv vezetése kényszerített Szerbiára mint tagköztársaságra. A tartomány elszakadásáért vívott küzdelem, mely a nyolcvanas években albán egyetemisták tüntetéseivel kezdődött, ma, három rendkívül véres évtized elmúltával a győzelem küszöbén áll.

A jogeljátszási elmélet szűk értelmezése mindenekelőtt Szerbia 1999-es offenzívájára hivatkozik, mely elől – a NATO légicsapásaival egy időben – koszovói albánok százezrei menekültek a szomszédos országokba. A korabeli nemzetközi média ezt a műveletet a boszniai etnikai tisztogatásokkal állította párhuzamba, a későbbi kutatások alapján azonban biztosnak látszik, hogy az atrocitások nagyságrendje jóval kisebb volt.[11] Érdemes – sokadszor – rögzíteni azt is, hogy ez a katonai akció válasz volt a Koszovói Fölszabadítási Hadsereg (UCK) egy évvel korábban meghirdetett fegyveres fölkelésére, amelynek nemcsak állami hivatalnokok, hanem szerb civilek, sőt kollaboránsnak tekintett albánok is áldozatául estek. Ez a szélsőségesen nacionalista mozgalom, amely a légicsapások idején a Nyugat legfőbb szövetségeseként erkölcsi és anyagi támogatásban részesült, egészen 1997-ig a hivatalosan terrorszervezetként nyilvántartott csoportosulások sanyarú és szürke hétköznapjait élte.[12] A tagadhatatlan adminisztratív elnyomásra, mely az albán többséget az 1990-es években a szerb hatalom részéről érte, mérsékelt albán vezetők – mindenekelőtt Ibrahim Rugova – a passzív ellenállásban vélték megtalálni az adekvát választ.[13] Összességében úgy tűnik, hogy a koszovói helyzet eldurvulását közvetlenül az albán szélsőségeseknek adott nyugati támogatás idézte elő, amely a szituációt kiemelte a többségi elnyomás – kisebbségi terror bevett értelmezési keretéből.

A jogeljátszási elmélet legbiztosabb próbája, ha az 1999-es szerb offenzíva értékelését összehasonlítjuk a délszláv háborúk más epizódjaiéval. Ezek sorában találunk egy olyat, mely megdöbbentően sok párhuzamot kínál a koszovói eseményekkel: a „Vihar” hadműveletről van szó, melyet a horvát hadsereg vezetett a Krajinai Szerb Köztársaság ellen 1995-ben. Horvátország jórészt szerbek lakta részei azért mondták ki elszakadásukat 1991-ben, mert a volt jugoszláv tagköztársaság a függetlenség – általuk ellenzett – kikiáltásával egy időben egy alkotmánymódosítással államalkotó státusuktól is megfosztotta őket. Bár aktusukat Horvátország lázadásnak tekintette, és a nemzetközi közösség sem ismerte el az entitás önállóságát, a szeparatisták fölállította közigazgatás négy éven át de factojoghatóságot gyakorolt a szerb többségű területeken. A két fél közti eredménytelen tárgyalások után a frissen szervezett horvát hadsereg 1995-ben érezte elég erősnek magát arra, hogy az ellenállási gócot fölszámolja. Egy alig négy napos offenzívában lerohanta a Krajinai Szerb Köztársaságot és ellenőrzése alá vonta annak egész korábbi területét. A horvát előnyomulást a polgári lakosság elleni atrocitások és több százezres szerb menekültáradat kísérte; az otthonukat elhagyó szerbek zöme azóta is Boszniában vagy Szerbiában él. Az exodus természete vitatott: míg a szerbek hajlamosak horvát etnikai tisztogatás eredményének tekinteni, a horvátok arra mutatnak rá, hogy a helyi szerb hatóságok tudatosan készültek a lakosság evakuálására. (Mellesleg: szerb oldalon gyakran vádolják a koszovói albánokat is azzal, hogy 1999-ben csak az UCK utasítására özönlöttek át a határokon.) A két eset közti hasonlóságok röviden: nemzetiségi alapú többségi-kisebbségi konfliktus, a kisebbség önrendelkezési igénye, a többség ragaszkodása az állam egységéhez, mindkét fél erőszakos föllépése, kísérlet a válság katonai megoldására, ennek során humanitárius katasztrófa kialakulása. Ehhez képest jelentősen eltérők a következmények: míg Szerbia akcióját a Nyugat előbb légicsapásokkal torolta meg, majd megfosztotta a tartomány fölötti de facto uralmától, hogy végül megpróbálja rákényszeríteni a de jure fennhatóságról való lemondásra is, Horvátország azzal bűnhődött, hogy az európai állami vezetők bojkottálták a nacionalistának minősített Franjo Tuđman horvát államfő temetését 1999-ben. Egyenlő elbánásnak éppen nem mondanám.

3. Míg abban, hogy a szerbek rászolgáltak a nekik oly fontos tartomány elvesztésére, viszonylag széleskörű konszenzus van, az albán magatartás értékelésében erősen megoszlanak a vélemények. Már a légitámadások idején is sok tekintélyes elemző és publicista adott hangot kételyeinek a tekintetben, vajon kiérdemelte-e az albán közösség a Nyugat ilyen hathatós segítségét. A kulcsszó a terrorizmus: vajon nem szül-e rossz vért, ha egy erőszakot is alkalmazó szeparatista mozgalmat önálló államisággal jutalmazunk, míg számos békés kisebbség nemzetközi támogatás hiányában még autonómiáról is csak álmodhat? Nem azt sugallja-e a nemzetközi közösség, hogy mi csak akkor halljuk meg a problémáitokat, ha föllármázzátok a fél világot? Ugyanez egy másik aspektusból: tényleg csak ott hajlandó a Nyugat közreműködni egy kisebbségi konfliktus rendezésében, ahol a helyzet már odáig fajult, hogy nemzetközi igazgatást vagy protektorátust kell bevezetni? Nem kellene több figyelmet és energiát szentelni a kevésbé problémás eseteknek? Azt hiszem, világos, hogy mindenekelőtt a Székelyföldre gondolok.

Mindezek alapján bajosan igazolható, mi az egyedi Koszovó függetlenségében. Pedig a koncepció támogatóinak még arra is választ kellene adniuk, hogy mi az általános benne. Némileg világosabban kifejezve: teljesíti-e egyáltalán az önállóságra ácsingózó tartomány az államiság alapvető kritériumait? Már a merőben formális föltételekkel is gond van, hiszen Koszovónak lesz ugyan meghatározott területe, letelepedett népessége, sőt – ha minden jól megy – még kormányzata is, mely a rajta élő „emberi sokaságot egységgé fogja össze” (G. Jellinek), csakhogy az – legalábbis az Ahtisaari-tervben javasolt nemzetközi védnökség fönnállása alatt – nem lesz szuverén. És akkor az ország működőképességének materiális föltételeiről még nem is szóltunk! Vajon csakugyan egy új balkáni törpeállamra van most a legnagyobb szüksége Európának, amelyben a lakosság háromnegyede munkanélküli, és a megélhetést jelentős részben a szervezett bűnözésből fedezik?

A jogállamiság garanciái ugyancsak nem kielégítők: a Koszovó ideiglenes igazgatásával megbízott ENSZ-misszió, az UNMIK tevékenységét kezdetben az „előbb a követelmények, aztán a jogállás (standards before status)” elve határozta meg. Erőfeszítései arra irányultak, hogy a fokozatosan helyébe lépő állandó helyi adminisztráció teljesítménye megfeleljen a „jó kormányzás” és az emberi jogok nemzetközi normáinak. Az eredeti elképzelések szerint Koszovó államjogi státusáról csak azután kezdtek volna tárgyalni, hogy ezek a kívánalmak dokumentáltan teljesültek. A 2004 tavaszán lezajló véres szerbellenes pogrom azonban érdekes módon nem arról győzte meg a világszervezet akkori külön­megbízottját, a norvég Kai Eidét, hogy a jogállamiságra vonatkozó követelmények érvényre juttatását még komolyabban kell venni, hanem arról, hogy az albánok türelmetlensége miatt ez a menetrend tarthatatlan. Ekkor az ENSZ Koszovó-politikája úgy módosult, hogy a tartományi közigazgatás működésének az említett normákkal való összhangját a jogállás végleges rendezésével párhuzamosan kell javítani.[14] Az ambiciózus célkitűzés sajnos csak félsikerrel járt: míg a státus kérdése a legjobb úton halad az „egyetlen életképes” megoldás felé, a Transparency International 2007-es jelentése Koszovót a világ legkorruptabb régiói között említi (a negyedik helyen Kamerun, Kambodzsa és Albánia után), ahol a megkérdezettek kétharmadának kellett kenőpénzt fizetnie az elmúlt évben valamely szolgáltatáshoz való hozzáférésért.[15]

Mindeddig egyetemes szemszögből érveltem Koszovó függetlenségének elismerése ellen. Van azonban egy megfontolás, amely Magyarországot sajátosan érinti: egyes hírek szerint a hazai külpolitika – az egységes európai föllépés igényének való megfelelés mellett – azért olyan nyitott a tartomány önállósodásának elfogadására, mert az növelné a kisebbségek kollektív jogainak tiszteletét nemzetközi szinten. Őszintén szólva nehezen tudom követni ennek a gondolatmenetnek a logikáját, különösen a kárpát-medencei magyar közösségek viszonylatában. A koszovói albánok szeparatista törekvéseinek példátlan sikere ugyanis nyilvánvalóan nem arról szól, hogyan vívja ki egy nemzetiség kollektív jogainak elismerését az otthonául szolgáló államon belül, hanem arról, hogyan szakít ki abból a maga számára egy saját entitást, melyben többségként uralkodhat. Ez a jelenség pedig éppenséggel elrettentően hat minden többségi nemzetre: így jár az, aki hagyja, hogy kisebbségei a fejére nőjenek. Ennek a folyamatnak a támogatása joggal szülhet gyanakvást szomszédainknál a magyar autonómiatörekvések végső céljával kapcsolatban. Ha viszont Magyarország – a nemleges álláspontját már bejelentő Szlovákiához hasonlóan – elutasítaná Koszovó függetlenségét, és a Szerbián belüli autonómia mellett tenné le voksát, azzal közelebb kerülnénk a kisebbség­politikában elérendő közös nevezőhöz is. (Arról nem is szólva, hogy hosszú időre biztosítanánk a számunkra gazdaság- és nemzetpolitikailag is rendkívül fontos Szerbia barátságát. Ez szerintem vonzóbb perspektíva, mint vállalni a diplomáciai és valószínűsíthető etnikai feszültségeket egy elhibázott „államépítési” projekt kedvéért.) Azoknak pedig, akiket netán az Ahtisaari-tervben a szerbeknek biztosított széleskörű kisebbségi jogok töltenének el hasonlóan vérmes reményekkel, csak egy szót: a koncepció kiterjedt hatáskörökkel ruházza föl a szerb önkormányzatokat, azonban a decentralizáció jegyében nem teszi lehetővé számukra a szorosabb összefogást – mi sem áll távolabb tőle, mint a területi autonómia propagálása![16]

Az Ahtisaari-tervnek igenis van alternatívája: egy tévútról sohasem késő visszafordulni. Szerintem Oroszország ellenállása és Szerbia várható válaszlépései miatt a függetlenség nyugati támogatással történő kikiáltása legalább olyan kockázatokat és veszélyeket hordoz magában a térség stabilitására nézve, mint az attól való elállás. Nyilván senki sem szeretne egy nemzetközileg vitatott jogállású területet a balkáni puskaporos hordó szívében. Szerintem ez még mindig úgy kerülhető el a legbiztosabban, ha a nyugati hatalmak, fölmérve a helyzetet, megértetnék a koszovói albánokkal, hogy teljes függetlenségről mégsem álmodhatnak. Ez biztosan fölszítja majd a kedélyeket a tartományban, de a KFOR erői azért vannak ott, hogy fönntartsák a rendet, és megvédjék a leginkább veszélyeztetett szerb kisebbséget. Ha a szórványban élők helyzete mégis tarthatatlanná válna, én – Bibóhoz hasonlóan – el tudom képzelni áttelepítésüket; ennek végrehajtása sem lelkileg, sem szervezetileg nem érné fölkészületlenül Szerbiát. A neheze nyilván ezután jönne: rávenni a koszovói albán vezetést, hogy a már biztosra vett teljes önállóság helyett érjék be azzal a kvázi függetlenséggel, melyet a szerb kormány a két fél közti tárgyalások utolsó fordulójában – többek között Hongkong státusára hivatkozva – előterjesztett. Ez biztosítaná Koszovó számára egy szuverén állam legtöbb hatáskörét és szimbólumát nagyrészt formális szerb fennhatóság alatt; a teljes belső önállóságon túl az entitás még a nemzetközi pénzügyi szervezeteknek is tagja lehetne, külföldi kereskedelmi és kulturális képviseleteket nyithatna – az ENSZ-tagságot, továbbá a tartomány védelmi és külpolitikájába, valamint a szerb kulturális örökség védelmébe való beleszólás jogát viszont Belgrád fönntartaná magának.[17] Lehet persze ezeket a terveket illuzórikusnak minősíteni és a menthetetlenül elmérgesedett szerb–albán viszonyra hivatkozni. Tudomásul kell vennünk azonban, hogy Szerbia mára maga mögött hagyta a Milosevics-érát, elindult a demokratizálódás és az európai integráció útján. Nem esett nehezére egy évvel ezelőtt, hogy tudomásul vegye Montenegro kiválását az erről tartott népszavazás után; Koszovóhoz azonban történelmi okokból ragaszkodik. És hogy mit üzenhetünk az ebbe belenyugodni nem akaró agresszív albán nacionalistáknak? Talán azt, amit Tamási Áron Erdély visszatérésekor a románoknak: az igazságot is meg lehet szokni...

A debreceni Nagyerdei Kollégium hallgatók által szerkesztett közösségi rádiója a Jugoszlávia elleni légicsapások tetőpontján, 1999. április 28-án interjút készített Vajda Mihállyal, aki akkor a Kossuth Lajos Tudományegyetem Filozófia Intézetének igazgatója volt. Vajda, miután kifejtette kritikus álláspontját a bombázásokkal kapcsolatban, ezzel zárta a beszélgetést: „Na most, okosabb vagyok én a NATO összes tábornokánál? – Igen. Tudniillik, nem azért, mert Isten nekem több észt adott, mint Wesley Clarknak; lehet, hogy kevesebbet, lehet, hogy többet, fogalmam sincs, nem találkoztam vele egyszer sem. A kérdés azonban nem az, hogy melyikünknek magasabb az IQ-ja, hanem hogy végig tudjuk-e gondolni a dolgokat a másik nézőpontjából is. Nietzsche, Heidegger és Hannah Arendt szerint ezt jelenti gondolkodni – és nekik volt igazuk. Az okosság nem abban áll, hogy egy adott premisszából logikusan végig tudok következtetni a konklúzióig, hanem abban, hogy meg tudom nézni innen is, meg tudom nézni onnan is; végig tudom gondolni, mi a másik logikája. Ez teszi lehetővé más kultúrák megértését. Na, ez nem sikerül a NATO-nak.” Kilenc évvel később ehhez csak annyit tehetünk hozzá: szemlátomást nem sikerül azoknak sem, akik Koszovó függetlenségét az eddigi fejleményekből következő „logikus lépésnek” tekintik.

Balassagyarmat, 2007. december 30.–2008. január 6.



[1]  Ian Traynor: A Russian puzzle (What, exactly, is Putin's game in Kosovo?). Guardian Unlimited, 29 March 2007. http://commentisfree.guardian.co.uk/ian_traynor/2007/03/ian_traynor_the_standoff_thoug.html

[2]  Evidence That UN Special Envoy for Kosovo Marti Ahtisaari Received Albanian Mafia Bribes for        Kosovo Independence (Analysis by Valentine Spyroglou, GIS Station Chief, South-East Europe). Defense and Foreign Affairs Special Analysis, XXV/56. 10 July 2007. Elérhető: http://www.savekosovo.org/documents/DailyJul1007.pdf

[3]  International Crisis Group: Kosovo: No Good Alternatives to The Ahtisaari Plan (Europe Report No 182 – 14 May 2007). I. p.  http://www.crisisgroup.org/library/documents/europe/balkans/182_kosovo_no_good_alternatives_to_the_ahtisaari_plan.pdf

[4]  Kosovo: No Good Alternatives to The Ahtisaari Plan. 10. p.

[5]  Vojin Joksimovich: Kosovo Secessions, Part 2: 2008 Secessions. Serbianna, 19 December 2007. http://www.serbianna.com/columns/joksimovich/011.shtml

[6] „Reaffirming the commitment of all Member States to the sovereignty and territorial integrity of the Federal Republic of Yugoslavia and the other States of the region, as set out in the Helsinki Final Act and annex 2, Reaffirming the call in previous resolutions for substantial autonomy and meaningful self-administration for Kosovo”

[7] Oswald Spengler: Das Doppelantlitz Russlands und die deutschen Ostprobleme, in O. S.: Politische Schriften. Beck. München, 1933. 114–117.

[8] George Friedman: Russia: Kosovo and the Asymmetry of Perceptions. Stratfor, 19 December 2007. http://www.savekosovo.org/default.asp?p=10&leader=0&sp=387

[9] Joksimovich: Kosovo Secessions, Part 2

[10]Friedman: Russia: Kosovo and the Asymmetry of Perceptions.

[11] Friedman: Russia: Kosovo and the Asymmetry of Perceptions.

[12] Neil Clark: A crisis of West's own making. The Australian, December 24, 2007. http://www.theaustralian.news.com.au/story/0,25197,22966948-7583,00.html

[13] No Good Alternatives to the Ahtisaari-Plan, 7.

[14]  Security Council Report on Kosovo, 2006 February.http://www.securitycouncilreport.org/site/c.glKWLeMTIsG/b.1387831/k.1364/February_2006brKosovo.htm

[15]  Report on the Transparency International Global Corruption Barometer 2007. 6 December 2007. 4. 21. http://www.transparency.org/content/download/27256/410704/file/GCB_2007_report_en_02-12-2007.pdf

[16]  Kosovo: No Good Alternatives to The Ahtisaari Plan 8-9.

[17] Joksimovich: Kosovo Secessions, Part 2.

GROTIUS KÖNYVTÁR


Studies on Political Islam and Islamic Political Thought

Európa és a világ

Az európai történelem eszméje

Az iszlám Európában

Európa és Ázsia. Modernizáció és globalizáció

Iszlám és modernizáció a Közel-Keleten

Nemzetközi
kapcsolatok
története
1941-1991

Új világrend? Nemzetközi kapcsolatok a hidegháború utáni világban

© 2019 Grotius