publikációk a szerzőtől »

A 2011-es esztendő földcsuszamlásszerű eseményeket indított el az arab világban, ami váratlanul érte térség autoriter vezetőit és a stabilitás érdekében őket támogató nyugati világot. A tunéziai nép 2011. január 14-én elűzte a 23 éve hatalmon levő elnököt, Zin el-Abidin Ben Alit, s ezzel lökéshullámot adott a többi, hasonló berendezkedésű észak-afrikai és arab ország lakossága számára a megmozdulásokra. A tunéziai forradalom nem erőszakos akcióval kezdődött, és nem állt élére olyan központi vezető, aki végül kihirdette volna a győzelmet. Helyi incidenssel kezdődött a diktatúra megdöntéséhez vezető felkeléssorozat, amely az egész arab világra komoly hatást gyakorolt. Az észak-afrikai államok vezetői meglehetősen hosszú ideje tartották/tartják kezükben a hatalmat: Marokkóban VI. Mohammed és Algériában Abdelaziz Buteflika 1999-től, Líbiában Muammar Kadhafi 1969-től, Egyiptomban Hoszni Mubarak 1981-től.

Egyiptomban január 25-e óta – a dátum eredetileg a brit hatalommal szembeni ellenállás ünnepe volt 1952-től, ám 2011-től a Harag napja is – zajlottak a Mubarak elnök lemondását követelő tüntetések. Jemenben több tízezer ember vonult utcára, Algériában február 12-re tervezték a tömegdemonstrációk kezdetét, Bahrein és Szíria lakossága is a tüntetések mellett döntött. A tunéziai forradalom után számos arab országban történnek megmozdulások, de még nem világos, hogy ez lesz-e az arab világ 1989-e, amelyben demokratikus átmenetek sora zajlik majd a térségben.

A gazdag olajtermelő Öböl-országok nincsenek veszélyben, de például megelőzésképpen a kuvaiti miniszterelnök fejenként ezer kuvaiti dinárt (3599 USD) ajándékoz minden állampolgárnak egészen 2012 márciusáig, valamint az alapvető élelmiszerekhez is ingyen juthat hozzá a lakosság Kuvait függetlenségének 50. évfordulója alkalmából.

Az arab forradalmi szellem új vonása, hogy sem a tunéziai, sem az egyiptomi felkelésben nem találkozunk az iszlám fundamentalizmus eszméivel. A nyugati országok azért támogatták a régió elnökeit, mert sikeresek voltak az iszlamizmus visszaszorításában, s most azt látjuk, hogy a szélsőségesek nincsenek jelen a megmozdulásokon. A szekuláris demokratikus hagyományoknak megfelelően, az emberek egyszerűen az utcára vonultak az elnyomó rendszer, annak korrupciója és a szegénység ellen, szabadságot és hihető gazdasági kilátásokat követelve. Nyugati sztereotípia szerint az arab országokban a demokrácia értékeit egy szűk elit képes elsajátítani, a tömegeket csupán a vallási fundamentalizmus vagy a nacionalizmus eszméi képesek mobilizálni. Ezt az álláspontot felülírták a tunéziai események.

Az iszlamizmus háttérbe szorulása mellett, a most zajló észak-afrikai forradalmak az alábbi közös jellemzői ismerhetők fel: 

1 a forradalom élén nem áll egy erős vezető, egy párt vagy mozgalom, hanem egyszerű emberek tömege a társadalom minden szegmenséből

·2. független hálózatok (főként interneten keresztüli online tevékenységek) elterjedése, melyek mobilizálják a tömegeket

· 3. a forradalom kivívása és védelmezése nem erőszakos eszközökkel történik

· 4. forradalmi eszmék az emberi méltóság köré rendeződnek a diktatúrákkal szemben

· 5.az autoriter elnök megbuktatása az egyetlen deklarált cél, a tiltakozó közösségeket összekötő közös nevező.

A nyugati és amerikai külpolitikában paradigmaváltást kényszerítenek ki a tunéziai és az egyiptomi események. A demokratikus értékrendet hirdető és terjesztő nyugati külpolitika nem tarthatja fenn tovább a stabilitás nevében az arab diktátorok támogatását a szintén demokratikus értékrendet valló, az igazságosságot és szabadságot követelő lakossággal szemben.

A tunéziai forradalom váratlanul és meglepő gyorsasággal zajlott le, így nem borult polgárháborúba az ország. Ezzel szemben a jelenleg is zajló, elhúzódó tüntetések a térségben, a rezsimellenes és a rezsimet támogatók két pártjának konfrontációja látótérbe hozza az 1992-es algériai véres események emlékeit.

Letölthető publikációk:

Tunézia elindult a szabadság felé

604 KB

PDF dokumentum

2011.02.18.