publikációk a szerzőtől »

Érdemes közelebbrõl megvizsgálni a „legális forradalom” fogalmát, amelybe a hatalom birtokosai és szorgos cinkosaik 1933. január 30-át és a követõ hetek és hónapok történéseit propagandisztikus céllal beöltöztették. Ez a paradox fogalmi keverék a látszólagos legalitásból az eszköz megválasztásában és a politikai-társadalmi rend forradalmi megváltoztatásából a célkitûzésben nyitja meg számunkra az utat a modern erõszakos hatalommegragadás technikájának és taktikájának megértéséhez. Ez a varázsige éppenséggel ideálisan alkalmazkodott a németek politikai identitásához, akikrõl Lenin állítólag egyszer azt mondta, hogy a forradalom azért olyan nehéz náluk, mert a forradalmárok a döntõ pillanatban elõször azon fáradoznak, hogy peronjegyet váltsanak. Hitlernek is meg kellett tapasztalnia 1923-ban, hogy a puccs, még ha céljaival azonosulnak is, azonnal elbukna a lakosság nyugalom és rend iránti igényén. A legalitási taktika, amely mellett ezért döntött a müncheni fiaskó után, saját pártjában is éles ellenállásba ütközött, de végül 1933-ban biztosította számára a rendszeretõ polgárok, a bürokraták, a rendõrség és a hadsereg, a birodalmi elnök és konzervatív szövetséges partnerei lojalitását és helyeslését. „A nemzetiszocialista forradalom, összehasonlítva a bolsevikkal, éppenséggel békésen és teljesen vértelenül zajlott le!” – hangzott a megnyugtató és minden kétséget kizáró érvelés. S amikor a barna hordák tevékenysége a „vad” internálótáborokban mégis túlságosan szörnyûséges lett, akkor meg lehetett vigasztalódni: „ahol gyalulnak, ott hullik a forgács” és „ha ezt a Führer tudná!”

Letölthető publikációk:

Wendt_1933-januar-30.

541 KB

PDF dokumentum

2013.02.03.