(ALVARO SOTO CARMONA: La transición a la democracia. Espańa, 1975-1982)

publikációk a szerzőtől » publikációk a recenzenstől »

Álvaro Soto Carmona a Madridi Autonóm Egyetem jelenkor-történeti tanszékének professzora a spanyolországi demokratikus átmenet témakörének kutatója. Erről a korszakról tartja az előadásait és írja a könyvei nagy részét, amelyek közül jelentős sikert hozott számára a 2005-ben megjelent Transición y cambio en Espańa, 1975-1996 (Madrid, Alianza Editorial, 480 old.) és a Javier Tusellel 1996-ban közösen írt Historia de la transición, 1975-1986 (Alianza Editorial, 1996, 504 old.).

Álvaro Soto Carmona kezünkben levő könyve is a spanyol rendszerváltással foglalkozik, annak körülményeit, nehézségeit, kimenetelét tárgyalja. A szerző az 1975 és 1982 közötti periódusra fókuszál, amely tulajdonképpen az egész átmenet legfontosabb szakasza. A történteket egyértelműen spanyol szemszögből vizsgálja, Spanyolországot, mint a „mi országunkat" írja le. A könyv sikeréről tanúskodik, hogy megjelenése után kétszer is kiadták, 1998-ban, majd 2002-ben.

A mű hat fejezeten át kronologikus sorrendben követi a demokratikus átmenet eseményeit 1975-től 1982-ig. A politikai eseményeken kívül a gazdasági és társadalmi változásoknak is kellő figyelmet szentel. A könyv végén táblázatokat, rövidítésgyűjteményt és bőséges bibliográfiát találunk, amelyek megkönnyítik a kötet tankönyvként való használatát is.

A bevezetést követő első fejezet a demokrácia definícióját járja körül, ismert és kevésbé ismert politológusok és történészek interpretációját vizsgálja, végül Robert Dahl definíciójánál horgonyoz le. Huntigton értelmezésének megfelelően a nemzetközi „mezőnyben" három fő demokratizálási hullámot azonosít, amelyek közül Spanyolországot az 1974-es portugál forradalommal kezdődőbe sorolja.

A második fejezetben az 1975-től 1977-ig terjedő eseményeket tekinti át. Bemutatja miként állt a király „teljes mellszélességgel" a demokrácia oldalára, hogyan mondatta le Carlos Arias Navarrot, a Franco-éra miniszterelnökét, aki nem volt képes valódi reformokat végrehajtani, mindössze azt folytatta, amit az előző korszakban elkezdett. 1976 júliusában János Károly Adolfo Suárez Gonzáleznek adott kormányfői megbízást, aki a szerző értékelése szerint elindította az ország valódi demokratikus fejlődését. Suárez González sikerességét mutatja, hogy ebben, az átmenetnek igencsak nehéz szakaszában több választást is megnyerve egészen 1981 februárjáig hatalmon maradt. A fejezet a spanyol politikai pártok és az új választási rendszer bemutatásával zárul, az utóbbival kapcsolatosan azt a jellegzetességet hangsúlyozza, hogy a spanyol választási szisztéma a stabil kormányzás biztosítását preferálja.

A harmadik és a negyedik fejezet az 1977-1978-ban történteket dolgozza fel. Az 1977. június 15-én rendezték Spanyolországban az első szabad, demokratikus választásokat, negyvenegy év diktatúra után, így nem csoda, hogy a részvételi arány 78,8% volt. A két legsikeresebb párt az UCD (Demokratikus Unió) és a PSOE (Spanyol Szocialista Munkáspárt) volt, mellettük jelentős szerepet játszott még a kommunista-szocialista PCE-PSUC, a Néppárt (AP), a Katalóniai Demokrata Párt (PDC) és a baszk nacionalisták (PNV). A választások után fontos esemény volt az ún. moncloai egyezmények elfogadása, ebben számos reform együttes végrehajtására kötelezték magukat a különféle gazdasági és politikai erők. A demokratikus Spanyolország alkotmányát 1978. december 29-én tették közzé, az államforma alkotmányos monarchia lett. Az alkotmány hozzávetőlegesen rendezte a különböző tartományok helyzetét is, az alaptörvény ezen részét később pontosították, így összesen 17 önálló közösség jött létre. Így igen speciális államszerkezet alakult ki Spanyolországban, amely nem föderatív és nem is unitárius. A különálló tartományok ma is sok gondot okoznak, különösen a teljes önállóságra törekvő Baszkföld és Katalónia.

A Franco-rendszer felszámolásával megkezdődött Spanyolország elszigeteltségének oldódása, 1977 első felében már elindult a kapcsolatok felvétele például Magyarországgal, Oroszországgal és Mexikóval is. Az egyházzal is kiegyezett az állam, nem avatkozott többé annak ügyeibe, cserébe a katolikus egyház lemondott az évszázadok óta élvezett előjogairól és más felekezetekkel egyenlőnek ismerte el magát. 1981 februárjában a szélsőjobboldal puccsot kísérelt meg, amely kudarccal végződött. Bár a belpolitikai légkör még egy jó ideig zaklatott maradt, az ország helyzete stabilizálódni kezdett.

Az ötödik fejezet az átmenet gazdasági dimenziójával foglalkozik. Az egész demokratikus átmenetet végigkísérte a gazdasági krízis, körülbelül 1974-től kezdve, és csak tíz év elteltével, 1984-ben kezdett egyensúlyba kerülni az ország. A szolgáltató szektoron kívül minden ágazatot megviselt a nehéz gazdasági helyzet, csak ezen a területen mutatkozott növekedés.

A könyv utolsó fejezete társadalmi kérdésekkel foglalkozik, megtudhatjuk, hogy Spanyolországban, sok más európai országhoz hasonlóan, a születések száma visszaesett, és az ország az emigránsok egyik célpontjává vált. Fontos jelenség, hogy az oktatás kiszélesítésével csökkeni kezdett a társadalmi egyenlőtlenség, miközben a szakszervezetek egyre erősödtek.

Mindent összevetve a mű könnyen olvasható, a témához képest könnyed stílusú, a fogalmazás mégis mindig pontos, szakszerű. Igaz, néhol a szerző túl hosszú körmondatokat is használ, leginkább akkor, amikor idézetek beszúrásával is illusztrálja mondandóját. A könyv szövegének megértéséhez, a mondandó követéséhez nincs szükség részletes előzetes ismeretekre. Nagy segítséget nyújt az olvasásban a könyv végében található táblázat és a rövidítésgyűjtemény is. Ami szokatlan lehet, hogy a könyv puha kötésű, hiszen nálunk az ilyen témájú könyvek rendszerint tekintélyt sugárzó, kemény kötésben jelennek meg. A mű megismerésével a magyar olvasónak lehetősége nyílik összehasonlítani a spanyol demokratikus átmenetet a hazaival, több közös vonást is felfedezve.

Álvaro Soto Carmona: La transición a la democracia. Espańa, 1975-1982. Madrid, [első kiadás 1998, második 2002] Alianza Editorial, S.A. (203 old.)