pályakép » publikációk a szerzőtől »

Az elmúlt két évtizedben az „iszlám vs. Nyugat“ konfliktus – egyesek szerint szembenállás, sõt konfrontáció – kapcsán Nagy-Britannia gyakran szerepelt a hírek élvonalában. 1989 januárjában Bradford városában a Bradford Council of Mosques (BCM) demonstrációt szervezett, amelyen nyilvánosan elégették Salman Rushdie: Sátáni versek címû munkájának egy példányát. Ugyanez a szervezet támogatta a Khomeini ajatollah által kibocsátott, Rushdie fejére halált kérõ fetvát. Bõ egy évtizeddel késõbb, 2001 tavaszán észak-angliai városok sorában robbantak ki összecsapások fiatal muszlimok és „õshonos“ fehérek között. A nyugat-európai összehasonlításban is legsúlyosabbra ugyancsak Bradfordban került sor július 7. és 10. között, amelynek eredménye több száz sérült – köztük 164 rendõr – és 55 letartóztatott volt. Ez az akció – amelyet az robbantott ki, hogy a szélsõjobboldali Brit Nemzeti Front egy tagja megkéselt egy muszlim fiatalt – a nyitánya volt egy két és fél hónapon át tartó erõszakhullámnak a régióban.

A Pew által kidolgozott „vallási-kulturális negativitási index“ – amely a Nyugat negatív megítélésének fokmérõje az egyes országok muszlim lakossága körében – az Európai Unió országai közül a nagy-britanniai muszlimok esetében mutatja a legmagasabb értéket, amely közelebb áll az iszlám világban mért értékekhez, mint a nyugat-európaiakhoz. Emellett minden, az utóbbi években a britanniai muszlimok körében készült felmérés arról tanuskodik, hogy a fiatal brit muszlimok között határozottan nõ a radikalizmussal rokonszenvezõk aránya.

2005. július 7-én (7/7) pedig halálos áldozatokat követelõ bombák robbantak több londoni metró-szerelvényen, illetve autóbuszon, s bebizonyosodott, hogy a terrorakció elkövetõi nem távoli országok menekült- illetve kiképzõ táboraiból jöttek, hanem Britanniában született, itt nevelkedett és szocializálódott, brit iskolákban tanult, az angol nyelvet anyanyelvi szinten beszélõ, ázsiai származású muszlimok voltak. Alig két héttel késõbb újabb merényletekre került volna sor, ha a robbanószerkezetek nem mondták volna fel a szolgálatot. „Valami nagyon rossz irányba fejlõdött a brit társadalomban. ... London lett az iszlám harciasság fellegvára Európában. ... Britannia fõvárosa  »Londonisztánná« vált ... az iszlám terror és extremizmus támogatásának, toborzásának és finanszírozásának európai centrumává.“ Mindezt csak megerõsítik a szélsõséges iszlamistává vált, majd kiszállt és a továbbiakban egyszerû polgári életet élõ pakisztáni származású brit muszlim, Ed Husain visszaemlékezései.

Furcsa paradoxon ugyanakkor, hogy jóllehet Nagy-Britannia hosszú idõn keresztül a multikulturalizmus „fellegvárának“ számított, mégis itt más nyugat-európai országoknál korábban került sor a bevándorlások jelentõs korlátozására, mégpedig nem a romló gazdasági helyzet miatt, hanem faji – pontosabban bõrszín szerinti – alapokon, preferálva a „fehéreket“ a „színes bõrûekkel“ szemben. Nagy-Britannia persze más nyugat-európai országokhoz képest különleges helyzetben volt, hiszen a Brit Nemzetközösség polgárai lényegében hasonló jogokat élveztek, mint a tõsgyökeres brit állampolgárok. Britannia tehát már az 1973-as világválságot megelõzõen korlátozta a „színes bõrûek“ bevándorlását.

Nagy-Britannia jogrendszere más kérdések mellett a bevándorlás terén is rugalmas szabályozásra nyújt lehetõséget, mivel egyfelõl az országnak nincs alkotmánya, amely bizonyos korlátokat állíthatna az állam viszonylag szabad mozgástere elé, másfelõl az esetjog alkalmazása nagyfokú rugalmasságot biztosít.

Letölthető publikációk:

Az iszlám Nagy-Britanniában

753 KB

PDF dokumentum

2011.01.12.