publikációk a szerzőtől »

Az észak-afrikai „jázminos forradalom” nem hagyta érintetlenül Muammar Kaddáfi több mint negyven éve tartó uralmát sem. 2011. február közepén először Bengáziban, a líbiai rendszer ellenzékének székhelyén zajlottak tüntetések, de alig néhány nap alatt, többek között a facebookon gyorsan terjedő információk következtében, egyre több városban tört ki szabályos lázadás. Kaddáfi elnök kezdettől fogva szigorú és kíméletlen eszközökkel próbált úrrá lenni a helyzeten. Különös kegyetlenséggel fogott hozzá az egyre nagyobb befolyásra szert tevő tüntetők megsemmisítéséhez. Az ország számos városában, főleg a keleti régiókban és Tripoliban már az első napokban számos halálos áldozatot követelt az elnök hajthatatlansága. Líbia alig néhány nap alatt, lényegében 2011. február 20-ára kegyetlen polgárháborúba sodródott.

A Földközi-tenger térségében befolyásra törekvő, múltbeli presztízsét megerősíteni kívánó Franciaország1 megpróbált gyorsan reagálni az eseményekre. Nicolas Sarkozy elnök nem akarta elszalasztani a Líbia esetében kínálkozó lehetőségeket. Az éppen az észak-afrikai forradalmak kapcsán súlyos feszültségekkel terhelt francia külpolitika és a külügyminisztert, Michčle Alliot-Marie-t ért támadások arra ösztönözték az államfőt, hogy a kezdetektől határozottan, magát előtérbe helyezve szabjon irányt a párizsi diplomáciának. A fő célok között minden bizonnyal szerepel a francia politikai, gazdasági befolyás megőrzése, esetleges növelése a Földközi-tenger térségében, és azon keresztül saját elnöki mandátumának lehetőség szerinti meghosszabbítása is.

(Az elemzés első közlése: MKI-tanulmányok, T-2011/11.)

Letölthető publikációk:

Franciaorszag es a libiai polgarhaboru

525 KB

PDF dokumentum

2011.05.19.