(DI NOLFO, ENNIO: Documenti Diplomatici Italiani)

publikációk a szerzőtől » publikációk a recenzenstől »

1946 őszén, az olasz fasizmus világháborús vereségét követően, amikor világháborúban győztes szövetségesek már az Olaszország számára rendkívül szigorú békeszerződés szövegének az utolsó változatán vitatkoztak, Alcide De Gasperi, az olasz nemzeti egységkormány külügyminisztere kinevezett egy történészekből álló bizottságot – nem is annyira a béke-előkészítésre,  hanem a nemzeti önismeret kialakításának sürgető követelményére gondolva – azzal a feladattal, hogy lásson hozzá egy nagy történelmi dokumentumtár elindításához, adja közre az olasz külpolitika fontos dokumentumait háromnegyed évszázadra visszamenően, vagyis az egységes Olaszország létrehozásától (1861) kezdve. A bizottság munkához is látott, majd albizottságok alakultak, amelyek az olasz külpolitika történetének egy-egy szakaszával foglalkoztak, aztán, néhány év elteltével, kemény és szorgalmas kutatómunka alapján, megjelentek a mára száznál több kötetből álló monumentális Documenti Diplomatici Italiani sorozat első kötetei.

A sorozat az olasz külpolitikai szakaszai szerint alsorozatokra tagolódik, az előttünk fekvő kötet a nagy könyvfolyam 11. alsorozatának (az 1948 és 1953 közötti éveknek) az első kötete, amely az 1948. május 8-tól 1948. december 31-ig tartó hónapok dokumentumait fogja egybe.  A kötetet Ennio Di Nolfo, a Firenzei Egyetem nemzetközi kapcsolatok intézetének professzora szerkesztette, aki ma a szakma egyik legkiválóbb képviselője, mellesleg az egész sorozat szerkesztőbizottságának alelnöke is.  

Valamennyi kötetben a dokumentumok a keletkezési nap szerinti szigorú kronológia sorrendben sorakoznak. A dokumentumuk teljes terjedelmükben, rövidítések nélkül kerültek közlésre. A közlés során feltüntették a dokumentumok az elküldésének és a külügyminisztériumba érkezésének időpontját. A kötetekben közölt dokumentumok túlnyomó többsége a jellegzetes külügyi irat: az olasz követségekről és nagykövetségekről a külügyminisztérium érkezett távirat, jegyzék, feljegyzés, beszámoló, emlékeztető, emlékirat.  A dokumentumok eredeti példányainak többségét az Olasz Külügyminisztérium Diplomáciatörténeti Levéltárában őrzik, de bőven kerültek a kötetekbe más állami és közlevéltárakban, valamint a miniszterek és diplomaták privát archívumaiban fennmaradt iratok is.

Minden kötet elején táblázatba szedve részletes tartalomjegyzék áll, amelyben időrendi sorrendben áttekinthető a kötet összes dokumentuma, mindegyiknél szerepel a keletkezés helye és az irat tárgya is. (Az utóbbi gyors áttekintést tesz lehetővé és nagymértékben megkönnyíti a kutató dolgát, különösen, ha csak valamely részkérdés iránt érdeklődik.)

A Di Nolfo által szerkesztett kötettel indul a 11. sorozat, amely az új (a ma is érvényes) köztársasági alkotmány hatályba lépése (1948. január 1.) után az első parlamenti választások eredményeként megalakult első köztársasági törvényhozás kezdetétől (1948. május 8.) a végéig tartó (1953. június 24.) ötéves ciklus dokumentumait tartalmazza a tervek szerint tíz kötetben. Ez a nyitó kötet eltér a szokásos periodizációtól, ugyanis a legtöbb kötet egybeesik egy-egy kormány időszakával, ez az azonban nem, hiszen De Gasperi negyedik kormánya már 1947. május 23-tól hatalmon volt, majd 1948. május 23-án alakította meg ötödik kormányát, s az egészen 1950. január 27-ig hivatalban maradt. Az 1948-as év diplomáciatörténetének rendkívüli bonyolultsága, illetve az olasz külpolitika történetében játszott rendkívüli fontossága indokolja, hogy ez sorsdöntő, alig több mint  félév egy külön kötetet kapott.

1948 elejére már jelentősen előrehaladt az Európát megosztó, az Egyesült Államok és a Szovjetunió körüli blokkok kialakulása, és ez a folyamat az olasz kormányokat alapvető döntések elé állította. 1948 tavaszán a Marshall-terv a gyakorlati megvalósítás megkezdésének szakaszába érkezett, miután Washingtonban a kongresszus áldását adta rá (1948. február) és áprilisban megalakultak az European Recovery Program (ERP) végrehajtásának szervezetei. A Marshall-terv mindazonáltal csak egyik eleme volt az Egyesült Államok Európa és Olaszország iránti kötelezettségvállalásainak.

1948 tavaszán Ernst Bevin brit külügyminiszter nyilvánosság előtt is sürgetően felvetette a nyugati védelmi rendszer megteremtésének szükségességét. Az ennek létrehozását célzó előzetes, szigorúan titkos tárgyalások – mint a kötetből kiderül – közben már el is kezdődtek. Ezek eredményeként született meg az Egyesült Királyság, Franciaország  és a Benelux-államok által aláírt brüsszeli szerződés (1948. március 17.). Majd gyakorlatilag közvetlenül az aláírást követően elkezdődtek az átfogó euroatlanti katonai szövetség megteremtését célzó tárgyalások is. Olaszországot a brüsszeli szerződéshez vezető tárgyalásokba nem vonták be, és a NATO-hoz vezető tárgyalásokon is bizonytalan maradt Olaszország részvételének kérdése egészen 1949 elejéig. A megerősödő európai egységmozgalmakban ellenben számos olasz értelmiségi és politikus hallatta a szavát.

A nyugati blokk kialakulásával párhuzamosan a Szovjetunió is igyekezett kialakítani a maga „táborát”, s ez a törekvés kezdetben sokkal kevésbé volt sikeres. Nyugat-Európában nagy félelmet keltett a februári prágai kommunista hatalomátvétel. Majd Nyugat-Berlin blokád alá vétele, amely felgyorsította Németország nyugati megszállási övezetiből a nyugat-német állam létrehozására irányuló törekvéseket. Az olasz diplomáciát figyelmét mindezek mellett leginkább a Jugoszlávia és a Szovjetunió közötti szakítás  megjelenése kötötte le. A jugoszláv kommunistáknak Kominformból való kizárását a diplomáciai kapcsolatok megszakítása követte. Az olasz diplomaták jól látták, hogy a folyamat mögött mindenekelőtt Moszkvának az a szándéka áll, hogy elérje, hogy a szatellit államok feltétlenül engedelmeskedjenek mind a bel, mind a külpolitikájukban, s ezzel a törekvéssel nem volt összeegyeztethető, hogy Tito marsallnak saját Balkán- és Európa-politikája legyen. A szakítás a Nyugat szemében megnövelte Jugoszlávia értékét és új módon vetette fel az Olaszország számára oly fontos trieszti kérdést. Rómának a békeszerződésből (1947. február 14.) az országra háruló kötelezettségek teljesítése és a nemzetközi közösség tagjaival való kapcsolatfelvétel mellett, a két blokk formálódása közben kellett kialakítania a Jugoszláviához való viszonyát. Az olasz diplomácia elsősorban arra törekedett, hogy Tito ne térjen vissza a Szovjetunió iránti felétlen hűséghez. Ez azonban középtávú cél lehetett, a rövid távú célok nem estek feltétlenül egybe ezzel. A trieszti kérdésben is majd csak 1954-ben sikerül megtalálni az első kompromisszumos megoldást. A békeszerződés klauzoláinak enyhítése érdekében az olasz diplomácia különösen nagy erőfeszítéseket tett szövetségesek által lefoglalt olasz flotta hajóinak visszaszerzése érdekében. Szintén sokat foglalkozott Róma a fasizmus előtti olasz gyarmatok (Eritrea, Szomália, Líbiai) sorsával. Az 1948 januári mogadishui véres incidensek után felcsillant a lehetőség, hogy Szomália kormányzását az ENSZ Olaszországra bízza (az Egyesült Királyság azonban ellenezte ezt az elképzelést). Líbia esetében csak az ország egy része (Tripolitánia) fölötti gyámkodásra volt valamelyes esély, mert az angolok mellett a franciák is konkurensként léptek föl. Róma számára tovább bonyolódott a gyarmatok kérdés annak következtében, hogy Washington opponálta az angol térnyerést a Földközi-tenger keleti medencéjében, miközben szovjet részről megfogalmazódott a régi volt olasz gyarmatok fölötti gyámkodásra vonatkozó igény is. 1948 késő őszén végén az angolok hajlandók voltak közvetlen tárgyalásokat kezdeni Rómával. Az 1949 májusára végre megállapodáshoz vezettek, a kötetben azonban csak a tárgyalások kezdeti szakaszának dokumentumai olvashatók.

Az olasz történetírás már eddig is nagyon részletesen rekonstruálta azokat a bonyolult tárgyalásokat, amelyek 1948-ban szigorú titoktartás mellett folytak egy nyugati katonai szövetség létrehozása érdekében, s az Olaszország bevonása kérdésében kialakult pro és kontra véleményeket is. E téren a kötetnek elsősorban a részletes és   pontosan dokumentáció és a szisztematikus rekonstrukció szempontjából van kiemelkedő szerepe. A sok dokumentum másfelől megerősíti azt az részben eddig is fölsejlett képet, amely szerint az olasz politikai pártok, mind a kormánypártok, mind az ellenzékiek felkészületlenek voltak az euroatlanti katonai szövetséghez csatlakozás jelentőségének felmérésére illetve megfogalmazására. Talán csak a legnagyobb politikusok, De Gasperi miniszterelnök és Carlo Sforza külügyminiszter látta világosan a kérdés jelentőségét.

Rendkívül gazdag és színes és ellentmondásos folyamat rajzolódik ki a dokumentumokból az olasz–szovjet kapcsolatokról. Róma számára különös jelentősége a Szovjetunióval való kapcsolatoknak már csak a jóvátételi szállítások miatt is. Róma 1948-ban igyekezett normalizálni a kapcsolatokat, miközben a többi nyugati ország egyre inkább ellenfélként kezdte kezelni a Szovjetuniót. Amikor a nagytekintélyű republikánus Ugo La Malfa külkereskedelmi miniszter vezetésével 1948 nyarán kormánydelegáció járt Moszkvában – miként a nyugatai olasz követjelentésekből kiderül – ez a lépés nemcsak gyanakodást, hanem vihart kavar több fővárosban, kétségbe vonják Olaszország hűségét, a Nyugat melletti elkötelezettségének őszinteségét. Pedig a dokumentumok azt mutatják, hogy sem a látogatás, sem a 1948. december közepén aláírt olasz-szovjet kereskedelmi egyezmény mögött nem állt volt megingás Olaszország nyugati orientációjára vonatkozóan. De Gasperi és Sforza mellett a három nagy nyugati hatalom fővárosában (Párizsban Pietro Quaroni, Londonban Tommaso Gallarati Scotti, Washingtonban Alberto Tarchiani) szolgáló nagykövetek nyomása önmagában sokkal erősebb volt, mint a moszkvai nagykövet Manlio Brosioé, aki egyébként is csak azt a gondolatot fogalmazta meg, hogy számos előnnyel járna, ha Olaszország esetleg semleges maradna a két tömbre szakadó Európában.  A nagykövetek álláspontja közötti eltérések valójában elsősorban a nagy kormánypártban, a kereszténydemokrata pártban (DC) megfigyelhető áramlatokkal voltak összefüggésben. Olaszországnak a nyugati katonai tömbbe való bevonását megkérdőjelező érvek között nagyobb súllyal esett latba az, amely szerint Olaszország a békeszerződés nyomán katonailag túlságosan gyönge, így inkább gyengítené, mind sem erősítené a szövetséget. Az olasz diplomaták beszámoltak Rómának azokról a javaslatokról is, amelyek szerint Olaszországot az atlanti szövetség helyett inkább az ahhoz kapcsolódó mediterrán védelmi szövetségbe kellene bevonni, Görögország, Törökország és Spanyolország társaságában. Egészen 1948 végéig nem véglegesült az Olaszországra vonatkozó állásfoglalás. A kötet dokumentumai azt sugallják, hogy az olasz–francia közeledés, amelyet De Gasperi brüsszeli és párizsi látogatása  (1948. november 20–23.) valamint Sforza e Robert Schuman külügyminiszter cannes-i  megbeszélései (1948. december 20–21.) demonstráltak kiemelkedő szerepet játszott Olaszországnak a NATO-ba való bevonásában.

Di Nolfo, Ennio (szerk.): Documenti Diplomatici Italiani.11. sorozat 1. kötet (1948. május 8.–december 31.). Róma, 2005. Istituto Poligrafico e Zecca dello Stato. (LXXII, 1256 old.)