GROTIUS - Tudományos folyóirat

BERKES MÁRTON

A szerb–albán kapcsolatok tizenöt éve (2000–2015). Koszovó államiságának dilemmái és euroatlanti integrációjának esélyei

Az elmúlt tizenöt évben Koszovó olyan változásokon ment keresztül, ami más, szerencsésebb sorsú országokban hosszú évtizedek eredménye. Mióta 1998 márciusában kitört a háború, Koszovó már megjárt három stációt: a NATO katonai beavatkozása véget vetett az elnyomásnak és etnikai tisztogatásoknak, utána nemzetközi igazgatás alatt kezdõdött el az újjáépítés, majd pedig a nemzetközi felügyelet mellett gyakorolt függetlenség idõszaka. A negyedik állomás a teljes állami függetlenség.

Koszovó 2008 februárjában kikiáltotta függetlenségét, valójában azonban nem lett a nemzetközi közösség teljes jogú tagja, hanem a vitatott jogállású államok sorába lépett. Holott Koszovó függetlensége ma már tény, senki nem vonja ezt kétségbe.

A terület jogi státusza körüli viták és tárgyalások végigkísérték az elmúlt éveket. Megannyi eredménytelen próbálkozás után az Európai Unió irányította párbeszéd 2011-tõl elkezdett valós eredményeket hozni, s ennek tetõpontját a 2013. április 19-én aláírt 15 pontos megállapodás jelentette. Sokszor elhangzott, hogy Szerbiát mintegy kárpótlásként, Koszovó függetlenségének elfogadásáért cserébe veszik fel az Európai Unióba. Pedig évszázados ellentéteket nem lehet egy egyszerû csereüzlettel rendezni. Maga a bõvítési folyamat sem így mûködik, s szerb részrõl sincs támogatása olyan alkunak, ami a nemzet szent földjét bocsátaná áruba. Mégis, minden jel szerint az ország európai jövõje már kezdi megelõzni Koszovó szimbolikus jelentõségét, és látva az elmúlt évek folyamatait joggal mondhatjuk, hogy a szerb–albán közeledés egy lineáris fejlõdés része: a múlt lezárása, az egymás mellett élés, a Balkán tartós békéje egyelõre csak remény – de már nem illúzió.

A koszovói kérdés megértéséhez elengedhetetlen a térség történetének, a szerb–albán szembenállás gyökereinek, mozgatórugóinak rövid áttekintése. Jelen dolgozatban ez egy saját szempontrendszer mentén kerül bemutatásra. Milyen okok vezettek a válsághoz? Milyen lehetõségek mutatkoztak az érdekkonfliktusok békés kezelésére? Mit tett a nyugati világ a vérengzések elkerülése érdekében és mit mulasztott el?

A második fejezet a 2000-es évek története. A fordulópont 2004, a nemzetközi gyámság alatt álló Koszovó legnagyobb válsága. Egy szikra kell csak a gyûlölködés kiújulásához, s ez ismét ráirányítja a figyelmet a terület státuszának rendezetlenségére. Ezen a ponton érdemes számba venni minden olyan megoldási javaslatot, akár csak elméleti lehetõségeket is, melyek hozzájárulhattak volna a konfliktus megoldásához.

Aztán elbukott rendezési terveken, megfeneklett tárgyalásokon keresztül jutunk el 2011-ig, amikor az Európai Unió vállalta magára a szerb–albán tárgyalások vezetését. Sorban adódnak a kérdések, s mind közül számunkra a legfontosabb, amire a választ mindenekelõtt keressük: mi tette lehetõvé a közeledést, minek köszönhetõ a 2013-as megállapodás? Kicsit bõvebben: motiválta Szerbiát a közeledésben? Hogyan alakult át a szerb belpolitika, ami lehetõséget teremtett, hogy tárgyalóasztalhoz üljenek a koszovói albánokkal? Az enyhülés eredményei, a 2011 és 2014 között született megállapodások részletes bemutatása mellett azt is meg kell nézni, miben rejlik az EU diplomáciájának sikere, mit tudott az Unió, amire az ENSZ nem volt képes?

Mind Koszovó múltját, mind a jövõjét vizsgálva van még egy megkerülhetetlen kérdés: a nemzetközi jogi vonatkozások, Koszovó államiságának vitája. Errõl mindenkinek megvan a véleménye. És ebben a tekintetben nem is Koszovó a lényeg. Az egyes nagyhatalmak, a sajtó, elemzõk, jogászok homlokegyenest ellentmondó állásfoglalásai jól jelzik, hogy a Koszovó kapcsán elõtérbe került dilemmák mennyire húsbavágó és megválaszolatlan kérdéseit érintik korunk nemzetközi rendszerének. A belügyekbe való beavatkozás, az elszakadáshoz való jog, az önrendelkezési jog és állami szuverenitás között feszülõ ellentét nem is lehetne aktuálisabb most, az ukrajnai válság napjaiban. A koszovói függetlenség dilemmáit az államelismerések és a Nemzetközi Bíróság 2010-es tanácsadó véleményének tükrében vizsgálom. Az elemzés nem kizárólag Hága véleményén, hanem annak kritikáján alapszik. Ettõl nem elválasztható az államelismerés másik sarokpontja: a sui generis koncepció. Mit jelent ez Koszovó esetében? Pusztán a nemzetközi jog megkerülése – vagy sokkal több annál? Milyen érvekkel igazolják Koszovó egyediségét az elképzelés támogatói?

Az ötödik rész, az utolsó, Koszovó és a szerb–albán kapcsolatok jövõjével foglalkozik. A jelenlegi nyilvánvalóan egy átmeneti állapot: Koszovó államisága vitatott – valahol megrekedt az állam és a nem állami lét között. Szerbia pedig útban van az Európai Unió felé. Ebben a képlékeny politikai helyzetben nem lehet elmenni amellett, hogy megfogalmazzunk bizonyos prognózisokat. Elemezni kell Koszovó euroatlanti integrációjának esélyeit. Hasonló kardinális kérdés, hogy folytatódik-e a 2011-ben megindult közeledés. Ha igen, milyen témákon keresztül teljesedhet ki a békefolyamat? És vannak veszélyei a visszarendezõdésnek?