(ZELEI MIKLÓS: A 342-es határkő - Negyedszázad Kárpátalján)

publikációk a szerzőtől » publikációk a recenzenstől »

De Gaulle ismert mondása szerint „A temetők mind nélkülözhetetlen emberekkel vannak tele" - nincs pótolhatatlan ember. Zelei Miklós egyszemélyes küzdelme és győzelme ennek cáfolata. Az ugyanis, hogy 2005. december 23-án megnyitották a nemzetközi határátkelőt az 1945-ben kettévágott magyar falu, a ma Szlovákiához tartozó Nagyszelmenc és az ukrajnai Kisszelmenc között, az ő több mint tíz éves publicisztikai és szervező tevékenységének eredménye. Ő maga így írt erről 2005. őszén: „Könyvem írásai 1979-től ölelik fel a kárpátaljai magyar nemzetrész életének eseményeit...Fontos, szinte önálló kötetnyi része az a fejezet, amely dokumentálva kíséri végig a szelmenci határnyitás történetét...Közreműködésemmel sikerült világhírűvé tenni a szelmenci vasfüggönyt, amelyet néhány héttel ezelőtt végre lebontott az ukrán határőrség...Szelmenc európai uniós országhatárán nemzetközi gyalogos- és kerékpáros- határátkelő nyílik, a környékbeliek számára kedvező vízumfeltételekkel." (372. o.)

E küzdelem egyik reményt keltő állomása volt A kettézárt falu könyvbemutatója (a könyv képeit a holland A. Buitenhuis készítette) 2000. április 15-én, a határ mindkét oldalán, Kovács Miklós kijevi parlamenti képviselő, a KMKSZ elnöke részvételével.

Baji Lázár Imre szerint Zelei „A kettézárt falu című dokumentumregényének millenniumi megjelentetésével jelképesen átszakította a szögesdrót kerítést, amelyet a második világháború végén a szovjet-csehszlovák határon húztak egy magyar falu (Velké Selmence, Szolonci) két része között." (233. o.)

Az előzmények rövid krónikája:

2001. augusztus 8. A két falu(rész) közös petícióban kéri a pozsonyi és a kijevi kormánytól egy gyalogos-átkelőt.

2003. október 18. Gilányi István képviselő, volt nagyszelmenci polgármester kezdeményezésére kettévágott székely kaput avatnak Nagy- és Kisszelmencen.

2004. március. Nagy Sándor András, a Magyar-Amerikai Kongresszusi Kapcsolatok Központjának elnöke a nemzetközi sajtó képviselőivel látogatást tesz az ikerfalu mindkét felében és sajtótájékoztatót tart Budapesten.

2004. április 21. A fenti szervezet, Tom Lantos támogatásával, meghallgatást szervez Washingtonban, a kongresszus emberjogi frakciójában a szlovák nagykövet, az ukrán tanácsos, a két polgármester, Nagy Sándor András és Zelei Miklós részvételével. Eredményeként a frakció felkéri a két ország kormányát és az Európai Unió illetékes szerveit egy állandó és díjtalan határátkelő megnyitására.

2004. december 7. Zelei meghallgatása az Országgyűlés Külügyi Bizottságában; a bizottság felkéri a külügyminisztert, járjon el a két kormánynál a határátkelő érdekében.

2005. január. Szlovákia javasolja Ukrajnának a határátkelő létesítését; a KMKSZ elnöksége hasonló kérelemmel fordul Justyenko elnökhöz.

2005. június-július. Eörsi Mátyás (az Európa Tanácsban a Szelmenc-ügy jelentéstevője) tárgyalásai Pozsonyban E. Kukan külügyminiszterrel, Kijevben Justyenko elnökkel, a kárpátaljai illetékesekkel és Nagyszelmencen a polgármesterekkel.

2005. augusztus. Ukrán oldalon lebontják a drótkerítést, egyeztetik a tervrajzokat és megkezdik a szükséges infrastruktúra (út, közvilágítás, pavilonok, kút) kiépítését.

2005. december 23. Két hónapos halogatás után ünnepélyes átadás Csáky Pál miniszterelnökhelyettes és V. Baluga miniszter, korábban kárpátaljai megyei elnök részvételével.

A 2006. január 24-i könyvbemutatón Csete Örs így jellemezte a könyv szerzőjét: „Zelei magyar értelmiségi, aki kivett egy téglát Trianon falából". A számos műfajt felsorakoztató könyvéből Orwell-i világ bontakozik ki. Brenzovics László, KMKSZ alelnök szavaival: Brezsnyevtől máig minden lényeges esemény benne van: a birodalom széthullása, remények, majd kiábrándulás, a magyar-ukrán alapszerződés, a nyomor, a csempészet, a maffia megjelenése.

A kérdésre, hogy miért éppen Kárpátaljával foglalkozik a szerző ilyen részletekbe menően, s nem, mondjuk Erdéllyel, Zelei válasza: mert ez a legkiszolgáltatottabb magyar nemzetrész.

A Kárpátalja: hídfő vagy senki földje? című, 1997-ben írt történeti áttekintés angolul is megjelent a Hungarian Quarterly-ben. Kiemelten foglalkozik az 1849 óta erős orosz érdeklődéssel e tájegység iránt, a ruszofil, ukrán, „magyarón" és csehszlovák irányzatok birkózásával a ruszin népesség megnyerésére és a Szovjetunióhoz való csatlakozást kimondó „népbizottsági kongresszus" (Munkács, 1944. november 26.) ismeretlen részleteivel, a nemzetiségi arányokkal, a „malenykaja rabota"-ra elhurcolt tízezrek, a százezres zsidóság sorsával, a ruszin nemzetiség és görög katolikus egyháza kegyetlen felszámolásával , a szovjet rendszer testet-lelket ölő, máig megnyomorító hatásával. (1944. november 26-i első szavazáson legtöbben Csehszlovákia, majd Magyarország mellett voksoltak, s legkevesebben Szovjet-Ukrajnára. Erre géppisztolyos NKVD-sek zárták le az ajtókat, s még a WC-re sem engedték az összezártakat, amíg a kívánt „újraegyesülés"-t ki nem mondták. Ami pedig a nemzetiségi arányokat illeti: az egymilliós ruszin-ukrán népesség mellett 150 000 magyar élt, de további 70 000-en beszéltek magyarul. A századfordulón a lakosság 7-8%-a németajkú, szerepük azonban jóval nagyobb volt számarányuknál, mivel az iparszervezés kulcspozícióiban dolgoztak. 1930-ban a népesség 14%-a, 102 000 fő izraelita vallású; Munkács 43, Beregszász 33%-a zsidó. A deportálás és kivándorlás következtében számuk néhány ezerre csökkent, a 400 hitközségből 4 működik. Az egyházakról: 1946 őszén rendeleti úton megszüntették a ruszin nemzetiséget, hivatalosan azóta csak ukránok léteznek. A görögkatolikus egyházat 1949 tavaszán beolvasztották a görögkeleti-pravoszlávba: 300 templomukat elvették, 129 papot és sok egyháztagot Szibériába vittek. Romzsa Teodor püspököt 1949 októberében meggyilkolták. 74─94. o.)

A közel félévszázados szovjet uralom orszországi-ukrajnai-kárpátaljai „öröksége": az utak, épületek teljes leromlása, a négy „k": kriminalitás, kleptokrácia, korrupció és kosz, „...förtelmes kosz mindenütt". Az emberekből kiirtották a kezdeményező képességet. (A nagydobronyi zöldséges fóliasátrakat a 80-as években is buldózerekkel túrták szét, nehogy „újratermelődjék a kapitalizmus".) A „sivár hazugsággal, megaláztatással, szegénységgel sújtott élet ivásra kényszerítette az embereket - a szakadatlan piálás volt a sikk". (90., 164. o.)

A teljes csőd az afganisztáni katonai intervencióval vált nyilvánvalóvá. A háromezer Afganisztánt megjárt kárpátaljaiból magyar 180 lehetett - ezek egyike számolt be élményeiről. Tisztjeik azzal indokolták a beavatkozást, hogy az amerikai megszállást meg kellett akadályozni. Az odavezényeltek 70-80%-a ukrajnai volt, egy-két orosszal. Az állandó életveszedelem és a könnyű hozzáférhetőség miatt tömegessé vált a kábítószerezés. Az egyre szaporodó rajtaütések mellett sok kiskatona saját tűzben, betegségekben, közlekedési balesetben pusztult el; a falvakba csereberélni indultak soha nem tértek vissza; „...jóformán semmi sem működött, nagy volt a szervezetlenség." (49-63. o.)

Az 1990-es évek Oroszországából és Grúziájából egy fél-magyar, fél-grúz fiatalember kalandos életútja ad ízelítőt. Moszkvában nincs közbiztonság, de energia- és áruhiány meg munkanélküliség sincs; viszont a többi posztszovjet területen, Tbilisziben is, éhínség, áramszünet, hideg, fűtetlen lakások, közlekedési korlátozások, tetű, rüh, nemzetiségi gyűlölködés, kényszersorozás, polgárháború - Kárpátalján, Ukrajnában nincs semmi perspektíva. (177-184. o.)

Ezt erősíti meg a palágykomoróci iskola, ahová a kisszelmenci gyerekek járnak, szülői értekezletéről írt riport (1995), amelyből kiderül: ruhát-cipőt holland és német segélyszállítmányokból osztanak, orvosságot a Vöröskereszttől kapnak, mert megfizethetetlen. A tetőn becsorog az esővíz, a fűtésrendszert fel kell újítani, akárcsak a padlózatot, új padokat kell csinálni, deszkahulladékból, az ajtókon nincs kilincs és zár, néhány ablakon szakadt nylonfólia van üveg helyett, az újonnan fúrt kutak vize fertőzött, tisztasági festésre van szükség a diftéria-járvány miatt, de minderre a közigazgatás egyik szintjén sincs pénz. Azt adják össze a szülők, s végezzék el a felújítást, társadalmi munkában. (143-150. o.)

Tóth István - aki sokban segítette a szerzőt - Gúzsba kötve című előszavában megemlíti, hogy Zelei dokumentum-könyvei előtt is sok értékes mű született Kárpátaljáról, népeiről. Teljesség nélkül a legfontosabbak: Bonkáló Sándor: A magyar rutének 1920. A rutének (A ruszinok) Basel-Budapest, 1996, EPMSZ.; Balla Gyula: Kárpátaljai magyarság 1918-1988. In: Jelentések a határon túli magyar kisebbségek helyzetéről. Budapest, 1988, Medvetánc Könyvek.; S. Benedek András: A tetten érhető történelem. Budapest, 1993, Ikva.; Botlik József - Dupka György: Ez hát a hon... Tények, adatok, dokumentumok a kárpátaljai magyarság életéből 1918-1991. Budapest-Szeged, 1991, Mandátum-Universum.; Botlik József: Közigazgatás

és nemzetiségi politika Kárpátalján I. köt. 1918-1945, II. köt. 1939-1945. Nyíregyháza, 2005.

Zelei Miklós: A 342-es határkő - Negyedszázad Kárpátalján. Ungvár, 2006. Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség. 425 old. CD lemez-melléklettel.