(J. NAGY LÁSZLÓ: Magyarország és az arab térség)

publikációk a szerzőtől » publikációk a recenzenstől »

Az euromediterrán partnerség fontosságát hangsúlyozó 1995. évi barcelonai nyilatkozat hosszú távú célként fogalmazta meg, hogy 2010-re létesüljön szabadkereskedelmi övezet az Európai Unió és az észak-afrikai, valamint a közel-keleti államok között. Ez Magyarország számára is – 2004. május 1. után az EU teljes jogú tagjaként – számos téren lehetőséget biztosít arra, hogy intézményeivel és szakembereivel bekapcsolódjon a mediterrán országokkal való széleskörű együttműködésbe.

A feladattal együtt jelentkező kihívás nagyságát befolyásolja hazánk és a térség államainak immáron egy évszázadra visszatekintő viszonyrendszere. A kapcsolat már kezdetben is többet jelentett a magyar tudományos élet kizárólagos érdeklődésénél. A régió eseményeit ugyanis nemcsak a kutatók, hanem a szélesebb olvasóközönség is nagy figyelemmel követte nyomon. Ez képezhette az alapját később annak a folyamatnak, ami gazdasági, kulturális és politikai értelemben is lehetővé tette Magyarország számára, hogy – különösen a 20. század második felében – intenzíven bekapcsolódjon a térség arab országainak életébe.

J. Nagy László, a Magyarország és az arab térség című kötet szerzője a Szegedi Tudományegyetem Újkori Egyetemes Történeti és Mediterrán Tanulmányok Tanszékének vezetője, az MTA doktora. Kutatási területe a Mediterráneum története és a nemzetközi kapcsolatrendszerben betöltött szerepe. Munkássága ugyan elsősorban a Maghreb-országokra fókuszál, mégis ki kell emelnünk Az arab országok története a XIX-XX. században című, 1997-ben megjelent művét. Ez az arab térség 1945 utáni történetét átfogóan elemző monográfia tekinthető ugyanis – véleményem szerint – a jelen kiadvány előzményének, alapjának.

E kötettel a szerző elsőként vállalkozott arra, hogy tudományos kutatások alapján, mégis olvasmányos stílusban mutassa be Magyarország és a Marokkótól Kuvaitig elterülő térség államainak elsősorban politikatörténeti relációját 1947 és 1975 között, abban a korszakban, amikor a kapcsolatok a legdinamikusabbnak voltak mondhatók. A tágan értelmezett magyar vezetés arab országok irányában kialakított álláspontjának bemutatása azonban nem meríti ki a könyv tartalmát. A munkát a teljesség igényének szellemében tovább gazdagítja a gazdasági, kulturális, sőt a térség államaival kialakított sportkapcsolatok – ezen belül a futball – bemutatása is.

A kronológiai keret megválasztása nem véletlen. Kiindulópontja a magyar–egyiptomi diplomáciai kapcsolat létrejötte, míg a záróévben nyitotta meg a Palesztin Felszabadítási Szervezet budapesti képviseletét. Ahogy maga a szerző is hangsúlyozza, ebben az időszakban Magyarországnak sikerült a térség valamennyi olyan országával és potenciális nemzetalkotó mozgalmával kapcsolatokat létesítenie, amelyek nem utasították el az akkori szocialista Magyarországgal való együttműködést.

A könyv már címlapján is sokat sejtetően többféle utalást tesz a tartalmára nézve. A borító közepén Nasszer egyiptomi elnökről, az arab nacionalizmus elismert vezetőjéről készített két fénykép látható, találóan Magyarország „határai” között elhelyezve, a borító hátterét - amelynek színe, a zöld, az iszlám szent színére utal – pedig a Koránból vett idézetek díszítik.

A szerző tíz fejezetre osztott munkájában már a 16. századtól nyomon követhetjük az oszmánok által egyes arab tartományokba elhurcolt magyar foglyok, utazók vagy kutatók beszámolóit. Megismerhetjük többek között a Dél-Egyiptomban (Asszuán környékén), illetve Észak-Szudánban élő, magyar eredetét öntudatosan valló magyarab népcsoport eredetét, számos érdekes információt kaphatunk a Földközi-tengeri kalózkodás rettegett központjának számító Algír kormányzójának, a magyar származású Dzsefár pasának működéséről. Betekintést nyerhetünk a 19–20. századi hazai politikai és értelmiségi elitnek az észak-afrikai államokról kialakított leírásaiba, valamint az 1870-es évektől a meginduló kereskedelmi kapcsolatok tendenciáiba is.

A második világháború után, a hidegháború kialakulását követően a Zsdanov-doktrína miatt a keleti blokk országai 1953-ig nem mutattak különösebb érdeklődést az arab országok irányába. Alapvető változást a Bagdadi Paktum létrejötte (1955) hozott, amikor a keleti tábor globális bekerítéstől való félelme miatt a geopolitikai súlypontnak Európáról a Közel-Keletre és Afrika északi partjára történő fokozatos áthelyeződése volt megfigyelhető.

Magyarország számára először a térség központjának számító Egyiptom esetében nyílt lehetőség a kapcsolatok újrafelvételére a párizsi békeszerződés után. A könyvet ezzel kapcsolatban rendkívül olvasmányossá teszi, hogy betekintést nyerhetünk az arab államférfiak hazánkról kialakított véleményébe, ezzel együtt nyomon követhetjük a Kairóban akkreditált magyar képviselők szemszögéből az arab országot érintő olyan mérvadó eseményeket, mint például az első arab–izraeli háború, a Szabad Tisztek forradalma (1952), vagy a fegyvervásárlási üzlet a szocialista blokkból. Egyebek mellett mindezek előzményét képezték az 1956. őszi párhuzamos szuezi és budapesti eseményeknek.

A szuezi háborút katonai értelemben vereségként, a Szovjetunió támogatása miatt azonban diplomáciai diadalként értékelhetjük Egyiptom esetében. Ez teremtette meg ugyanis a lehetőséget az arab nacionalizmus 19. században már megfogalmazott eszméjének realizálására, azaz a különálló arab országok egy államban történő egyesítésére egyiptomi vezetés mellett. A felszított nemzeti érzés nyomásának engedve létre is jött Egyiptom és Szíria uniójából az Egyesült Arab Köztársaság, majd nem sokkal ezután forradalom döntötte meg a monarchia rendszerét Irakban. A várt egységes arab állam kialakulása azonban a kezdeti lelkesedés elmúltával elmaradt; a kooperáció helyét rövid időn belül viszály és vetélkedés vette át, aminek következménye Szíria kiválása és az egyiptomi–iraki viszony elmérgesedése lett. Magyarország esetében a fenntartások (különösen a kommunista-üldözések miatt) ellenére mindezek nem éreztették hatásukat; Budapest mind külpolitikai, mind gazdasági téren következetesen törekedett a kapcsolatok elmélyítésére.

A következő egységben a szerző a Maghreb-térséggel, illetve az algériai háborúval kapcsolatos viszonyt vizsgálja. Érdekességképpen megemlíthetjük többek között az Algériában nagy népszerűségnek örvendő Magyar Rádió arab nyelvű adását, aminek beszüntetésére a francia hatóságok Magyarországot csak ENSZ-tagsági kérelmének megvétózásával fenyegetve tudták rábírni, de szólhatunk a különböző szolidaritási akciókról is az algériai szabadságharcosok és a lakosság támogatása irányában. Választ kapunk arra a kérdésre is, hogy a szocialista országok – különösen Magyarország az ENSZ napirendjén szereplő „magyar kérdés”, illetve a Franciaországgal fenntartott kapcsolatok megóvása miatt – a kiterjedt segélynyújtási akciók ellenére miért vonakodtak az 1960-as évekig hivatalosan is elismerni a már 1958-ban kikiáltott Algériai Köztársaság Ideiglenes Kormányát.

A szerző külön fejezetet szentel az arab országokban – ott is elsősorban az Egyesült Arab Köztársaságban és Algériában – az 1960-as években lejátszódott, szocialistának nevezett társadalomépítési programok részletezésének és az ezekkel kapcsolatos szocialista – a felszín alatt gyakran kritikus – véleményeknek. Ebben az évtizedben gyorsult fel a térségben a dekolonizáció folyamata is, ami Magyarország szempontjából számos lehetőséget nyújtott új kapcsolatok kiépítésére nemcsak politikai, de gazdasági, kereskedelmi és kulturális értelemben is a két Jemen, Kuvait, Jordánia, Libanon, Tunézia, Marokkó, Mauritánia és Líbia esetében.

Az 1965 és 1973 közötti évek a régióban a puccsok (Algéria, Líbia), a háborúk (az 1967. évi hatnapos háború, az 1973-as Jom Kippur-i háború) és a „kiigazítások” (Egyiptom, Irak és Szíria) korszakának tekinthetők. J. Nagy az ezekben az eseménydús években lejátszódó mozgalmas fejlemények szemléltetésén túl megállapítja azt is, hogy az arab államok föderációjának gondolata továbbra is a mindennapok gondolkodásának részét képezte, azonban éppen az ezzel ellentétes tendencia érvényesült: az arab világ egyre megosztottabb lett és az egyes államok és mozgalmak valamelyik szuperhatalom oldalán keresték közel-keleti problémáik megoldását.

Magyarország és a palesztin problémakör kapcsolatairól olvasva, a palesztin mozgalom kialakulásán és formálódásán túl megtudhatjuk, hogy a szocialista országok az 1967-es háború után aktivizálódtak, amikor a kérdés nemzetközi problémává nőtte ki magát. Ezzel kapcsolatban megismerhetjük az önálló palesztin államról az 1970-es években kialakított elképzeléseket, illetve létrehozásának problematikáját. Betekintést nyerhetünk emellett abba a folyamatba is, amely a Jasszer Arafat vezette mozgalom és a szocialista blokk viszonya elmélyülésének köszönhetőn végül a Palesztin Felszabadítási Szervezet hivatalos elismeréséhez és budapesti képviseletének megnyitásához vezetett 1975-ben.

A könyv záró fejezetében a szerző az 1970-es évek magyar–arab kapcsolatait értékeli. Az 1973-as olajárrobbanás következményei Magyarországot is sújtották, s ez elsősorban hazánk exportjának visszaesésében mutatkozott meg. Emiatt különösen felértékelődött a devizában gazdag arab térség jelentősége. Ezzel kapcsolatban betekintést nyerhetünk a gazdasági kapcsolatok jellegébe és a tárgyalt periódusban felmerülő problémákba. J. Nagy László leszögezi, hogy a folyamatos tőkeáramlás biztosítása olyan kiemelt prioritást élvezett ekkor a magyar vezetés körében, hogy emiatt nem kívánt bekapcsolódni az arabközi konfliktusokba. Mindezeknek köszönhetően a magyar diplomáciának sikerült maximálisan kihasználnia és gyümölcsöztetnie az adott körülmények nyújtotta lehetőségeket.

A munka nagy erénye, hogy a magyar vezetés szemszögén keresztül szemléltetett eseményeken túl az olvasó reális képet kaphat arról, hogy milyen lehetőségek adódtak a régióban hazánk számára, mennyiben tudta kiaknázni Budapest ezeket az adottságokat, illetve az eredményeket hogyan helyezhetjük el a világpolitika nemzetközi kapcsolatrendszerében.

A munkában számos olyan figyelemre méltó dokumentum is helyet kapott, mint például az ún. magyar kérdés az ENSZ-ben és az arab országok, Magyarországnak az arab országokkal fenntartott kapcsolatairól készített részletes kimutatás az 1960-as évek közepéről, a Palesztin Felszabadítási Mozgalomról 1970-ben készített feljegyzés, vagy Szaddam Husszein 1975-ös politikai portréja. Ezzel a szerző nemcsak a magyar külpolitikai élet eddig kevésbé ismert oldalát ismerteti, hanem a források „beszéltetésével” betekintést nyújt az arab országok hétköznapjaiba is, lehetővé téve ezzel, hogy megismerhessük és megérthessük a térségben felbukkanó problémák és konfliktusok gyökereit. Mindezeknek köszönhetően pusztán csak apró hiányosságként értékelhetjük a név- és tárgymutató hiányát, amelyek könnyebbé és átláthatóbbá tették volna a könyv forgatását minden, a térség története iránt érdeklődő olvasó számára.