(NÉMETH ISTVÁN: Kézikönyv a 20. század történetéről)

publikációk a szerzőtől » publikációk a recenzenstől »

A magyar felsőoktatás 25 tanárának és kutatójának impozáns vállalkozása a kétkötetes kézikönyv, amely egyúttal felsőoktatási tankönyvként is szolgál. Az Európát és az Európán kívüli országok történetét bemutató két kötet sajátosan ötvözik a történeti leírást és a szintézist, így a mű egyszerre informatív és elemző.
A könyv arról tanúskodik, hogy a magyar történettudomány és politológia a rendszerváltozás után beáramló új kutatási eredményekkel gazdagodva ledolgozta a nyugati országokkal szembeni korábban kétségkívül meglevő információs deficitjét.
A szerkesztő szándéka szerint a műben a fő hangsúlyt Európa története kapta. Ennek legfontosabb csomópontjai: az első világháború, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, Európa nemzetközi rendszere, egyes térségeinek fejlődése a két világháború között, a második világháború, Európa megosztása s régióinak fejlődése a második világháború után, a nemzetközi kapcsolatok a kétpólusú világrendszerben, majd Európa fordulata és újjászervezése az 1990-es években. A szerzők az első világháborútól a 21. század elejéig kísérik nyomon a történéseket, miközben figyelmük az eseménytörténet bemutatásán túl a háttérben meghúzódó ideológiákra, markáns személyiségekre és a gazdasági folyamatokra is kiterjed. Külön fejezetekben, kiemelten tárgyalják a nemzetközi kapcsolatok történetét is.
A 20. század történetét az 1990-es évek elejéig a két világháború, illetve a nyomukban kibontakozó válságjelenségek uralták. Az első világháborút követően az addigi öt hatalomra támaszkodó európai rendszert a közép- és kelet-közép-európai soknemzetiségű nagyhatalmak helyén megalakuló közepes és kis országok pluralizmusa váltotta fel, és megjelent a megcsonkított nemzetállam típusa is. A versailles-i békeszerződések által figyelmen kívül hagyott nemzeti önrendelkezési jog, valamint a következetlenül alkalmazott területi hovatartozások népszavazásos eldöntése csak a konfliktusok számát szaporította. Már az aláírás órájában megszületett a revízió vágya.
Az Egyesült Államok kivonulásával és a feltörekvő, de elszigetelt Szovjetunió mellett azonban Európa légüres térbe került. Az egykori európai hegemóniát a Svájcban ülésező Népszövetség - amely az univerzalitás hiányában továbbra is az európai hatalmak küzdőterét jelentette -, valamint a Hágában székelő Nemzetközi Bíróság tükrözte, és a nagy nemzetközi világgazdasági konferenciákat is Európában tartották.
A kontinens új politikai struktúrája, a nagy gazdasági térségek széttöredezése és a fejlett gazdasági egységek szétszabdalása politikai szempontból is súlyosan megterhelte Európát, szembetűnővé vált Európa hatalmi súlyvesztése. A két világháború közötti időszakban továbbra is Európa maradt a világpolitika fő válságterülete: a második világháború végül is az első világháború utáni párizsi békeszerződések felszámolásának kísérletéből nőtt ki. A radikális nacionalizmus erőinek európai szintű előretörése egybeesett a világgazdasági válság kibontakozásával, és mindenütt megrendítette a belpolitikai stabilitást. Nemzeti rivalizálás kezdődött, szemben az 1920-as években jelentkező reményt keltő Európa-gondolattal.
A kötet egyik vezérfonalát az Európa-gondolat, majd 1945 utáni megvalósulása alkotja. Az első világháború után a győztes és vesztes országok politikai kötélhúzása mellett ugyanis már az 1920-as évek első felében megjelentek az európai összefogást sürgetők csoportjai és szervezetei. A mozgalom a fasizmussal és a nácizmussal szembeni összefogás alternatívája lehetett volna, a történelem azonban másként alakult. Az európai összefogás gondolata majd a második világháború ellenállási mozgalmaiban éledt újra. Az európai egység hívei szerették volna elkerülni a nacionalizmusok újraéledését, megoldásként az európai államok föderatív összefogását hirdették. Az európai összefogás legsikeresebb mozgalma az 1920-as években a Richard N. Coudenhove-Kalergi által kezdeményezett Páneurópa-mozgalom volt.
A kötetben világosan nyomon követhető a régiókra bontott Európa országainak története, jelezve egyúttal az egyes régió sajátosságait is. A szerzők sehol sem hagytak „fehér foltot": nem feledkeztek meg a kisebb, vagy a távolabbi országokról sem.
A dunai térség kapcsán például a kötet bemutatja a térség gazdasági újjárendezésének kérdésében fellángolt vitát. A londoni négyhatalmi konferencia sikertelensége azonban minden olyan kísérlet végét jelentette, amely a dunai térség problémájának valamennyi utódállamot tömörítő gazdasági egyesítésre irányult. Hantos Elemér közgazdász megoldásként szintén a közép-európai összefogás alternatíváját, a gazdasági integrációt hirdette, szavai azonban nem találtak meghallgatásra. Állami szinten végül sem az összeurópai, sem a közép-európai szabályozás érdekében nem történtek lépések, az egyes államok érdekeik védelmében inkább regionális szövetségeket kötöttek. Így született meg többek között a kisantant, a négyhatalmi szerződés, a Balkán Szövetség vagy a Balti Paktum.
A második világháborút követően Európát két nem-európai nagyhatalom osztotta meg, s a köztük lévő választóvonal Németország közepén húzódott. Európa világpozíciójának végleges bukása akkor következett be, amikor a második világháborút követően jövőjéről gyakorlatilag két Európán kívüli hatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió döntött, és Európában saját társadalmi rendszerüket vezették be.
Az amerikai Európa-politika magja eleinte a nemzetiszocialista Németország totális legyőzése, jövendő ellenőrzése és semlegesítése volt. Németország betagolását az összeurópai rendbe utolsó lépcsőfokának szánták a kontinens megbékítésének útján; így Németország 1989-1990-ig az európai békerendszer megoldatlan központi problémája maradt. A Truman-doktrína a Marshall-tervvel kiegészítve az Egyesült Államokat hosszú távú európai jelenléthez vezette, az Egyesült Államok tevékenyen hozzájárult a nyugat-európai integrációhoz, amely a politikai kompromisszumkészség hiánya miatt elsősorban gazdasági téren indult el.
A két szuperhatalom viszonya 1947 után több regionális konfliktus következtében egyre jobban elmérgesedett. Ez legszembetűnőbben a Németország-politikában jelentkezett, de megfigyelhető volt a közép-kelet-európai fejleményekben, Iránban, Törökországban és a Földközi-tenger térségében is. A két tábor egyre erősebb falat húzott maga és a befolyási övezete köré, amelynek építőköveit egyik oldalról az OEEC, a GATT, az EGK és többek között a NATO, a másik oldalon a Tájékoztató Iroda, a KGST és a Varsói Szerződés alkották. A kétpólusú világrendszerben a nyugat-európai országokban meginduló integráció messze meghaladta a szovjet befolyási övezetét. A két tábor közötti küzdelem az intézményeken túlmenően lélektani síkon is folyt. Az ellenségeskedés csúcspontjait a Berlin-blokád, a koreai háború, az izraeli, szuezi, kubai válság, a vietnami háború és a prágai tavasz jelezték.
A nukleáris fegyverkezési verseny következtében beálló atompatthelyzetet az elrettentés egyensúlya, majd a saját gazdasági fölény biztosításával a békés egymás mellett élés igénye követte. Elkezdett olvadni a jég. Az Európai Gazdasági Közösség létrehozásával pedig Nyugat-Európa elindult, hogy ismét gazdasági világhatalommá váljon.
Az 1970-es évek első felében ülésező Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) megkísérelte Európa elkülönült részeit egymáshoz közelíteni, azonban a kelet-nyugati kérdés összekapcsolása az emberi jogok problematikájával újabb válságot idézett elő, amely gyorsuló ütemű szovjet fegyverkezést, majd az amerikai pótfegyverkezés programját eredményezte. A Szovjetunió 1979. évi afganisztáni inváziója újabb fagyosabb szakaszt kezdett a hidegháború menetében. A Szovjetuniót megállásra késztető csillagháborús program után 1985-től végkép enyhült az ellenség szembenállás, amelyet Gorbacsov részéről a külpolitikai megfontolások mellett gazdaságiak is vezéreltek. Európa szerves összenövése csak az 1990-es években, a közép- és kelet-európai országok rendszerváltása után indulhatott meg.
Az enyhülés útját a hagyományos fegyverzetcsökkentés, a kelet-közép-európai átalakulás, majd a Szovjetuniónak a harmadik világból való kivonulása kövezte. A világkonfliktus új súlypontja a gazdag északi és szegény déli országok növekvő különbségére, a gyarmati sors alól felszabadult államok problémáira helyeződött át, valamint a FÁK-államok területére, ahol az egykori szovjet tagállamok viszonyát napjainkban is etnikai, gazdasági és egyéb feszültségek terhelik. A harmadik világ immár nem a nagyhatalmak közötti nemzetközi konfliktusforrások színtere, ellenben a térség számos kisebb régiója a nagyhatalmak kivonulása után a nem működő államok kezelhetetlen színterévé változott.
Az 1989-1990. évi világfordulat után megindult a nemzetközi viszonyok gyökeres átrendeződése. A világgazdaságban három nagy erőközpont: az észak-amerikai, a távol-keleti és a nyugat-európai rajzolódott ki, s elkezdődött versengésük a piacokért, a gazdasági befolyási övezetek kiterjesztéséért. A fejlődő országok és az el nem kötelezett államok veszítettek korábbi jelentőségükből, míg más államok földrajzi, gazdasági vagy katonai erejük révén megerősítették pozícióikat a nemzetközi rendszerben. Korábbi katonai fölényét egyedül az Egyesült Államok őrizte meg, napjainkban az egyetlen katonai szuperhatalomnak számít. A régi nemzetközi intézményrendszer újjáalakításának szükségszerűségét mutatja, hogy az emberi jogok, kisebbségek és demokráciák védelmezőjeként fellépő ENSZ új világrend-politikája az 1990-es évek közepétől a helyi konfliktusok világméretű kiszélesedésével kudarcot vallott.
A kelet-nyugati konfliktus évtizedekig elterelte a figyelmet a világ számos égető problémájáról, amely az ember, mint természeti és társadalmi lény további sorsát érintik. Míg a felszínen a gazdasági, politikai, katonai és lélektani csatározások kötötték le a közvélemény és a vezető politikusok figyelmét, a tudósok az 1960-as években lassan megkondították a vészharangokat. Ez ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy az emberiség elérte a növekedés határait, és csak idő kérdése, hogy mikor következik be földünk lassú, de biztos önpusztítása. A 21. század tehát merőben új kihívások elé állítja az emberiséget: etnikai, vallási konfliktusok mellett a tömegpusztító fegyverek ellenőrizhetetlen terjedése, a világjárványok, a terrorizmus és kábítószer kereskedelem és a környezeti katasztrófák veszélyeztetik az emberiség fennmaradását.
A kétkötetes munka utolsó fejezete a történelmi munkáktól szokatlan módon nem lezárja a témát, hanem ablakot nyit a jövő felé és felveti az emberiség továbblépésének hogyanját, továbbgondolásra késztetve olvasót. A 20. század nagy ívű történelmi mérlegét a 2001. szeptember 11-e utáni új világrend elemzése zárja.
Az egyes országok történetét külön és nemzetközi összefüggéseiben is megvilágító munka olvasmányos, lebilincselő stílusával a történészhallgatókon túl a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasótábor figyelmére is számot tarthat. A köteteket irodalomjegyzék, kronológia és életrajzi ismertetés teszi teljessé.

Németh István (szerk.): 20. századi egyetemes történet. Budapest, 2005, Osiris Kiadó., I. kötet: Európa, II. kötet: Európán kívüli országok. 530+388 old.