Hugo Grotius
Biztonságpolitika
Civilizációk
Diplomáciatörténet
Egyetemes történet
Európa
Geopolitika
Magyar külpolitika
Nemzetközi jog
Nemzetközi
  politikaelmélet
Nemzetközi politika
Világgazdaság

Könyvtár
E-könyvtár

Tanulmányok
Közlemények
Dosszié
Vita
Kommentárok
Beszámolók
Krónika
Könyvekről
Lexikon
Dokumentum-tár
Térképek
Mondások

Szerzőink
Legfrissebb

e-mail:
jelszó:

HUGO GROTIUS (Huig de Groot), a modern természetjogi felfogás és a modern politikai irodalom egyik megteremtője, aki a természet-jogon alapuló nemzetközi jog alapjait fektette le. »»

Keresés:
HONLAP SZERKESZTŐSÉG IMPRESSZUM BEKÖSZÖNTŐ LEVÉL NEKÜNK
 VITA

VALKI LÁSZLÓ

Megilleti-e Koszovót az önrendelkezés joga?

Erre a kérdésre látszólag könnyű válaszolni. Természetesnek tűnik az, hogy a koszovói albánoknak joguk van az önrendelkezésre, hiszen arra minden népnek joga van. Elvben bármelyik nép eldöntheti, hogy önálló államban akar-e élni, vagy más népekkel együtt, mondjuk egy föderációban. Már az ENSZ alapokmánya is utalt erre, az emberi jogok két 1966-os egyezségokmánya pedig egyértelműen kimondta, hogy "minden népnek joga van az önrendelkezésre". Ezzel szemben Vojislav Kostunica azt állítja, hogy a mai nemzetközi (szokás)jog értelmében csak az "elnyomott" népeket illeti meg az önrendelkezés joga, a koszovóit nem, mert az mostanában egészen biztosan nem áll szerb uralom alatt. Ezen az állásponton van pillanatnyilag Oroszország, Görögország, Ciprus, Románia, Szlovákia és Spanyolország is.

A szerb miniszterelnök egyébként nemcsak politikusként nyilatkozik, hanem ismert alkotmányjogászként is. Lehet, hogy mégis van abban valami, amit mond? Ez elképzelhető, különösen annak fényében, hogy Koszovóval kapcsolatban mostanában feltűnően kevés szó esik az önrendelkezési jogról. A legfontosabb dokumentum, a 2007. márciusi Ahtisaari-jelentés - amely pedig "Koszovó státusának rendezésére" tesz javaslatot - mélyen hallgat erről. Csupán annyit szögez le, hogy a tartomány jövőbeni státusával kapcsolatban minden lehetséges változatot megvizsgáltak, így a Szerbiába való visszatérés (reintegration) lehetőségét is. Végül azonban a jelentés szerzői - nem találván más életképes megoldást - egy független Koszovó megteremtését javasolják. Ez ugyan a térségben kialakult felettébb bizonytalan helyzet miatt egy ideig továbbra is nemzetközi katonai és civil szervezetek (EU, NATO, EBESZ) felügyelete alatt maradna, de elismerése után önállóan köthetne szerződéseket más államokkal, felvételét kérhetné nemzetközi szervezetekbe, azaz teljesen úgy festene, mint bármely más szuverén állam.

Vajon miért nem hivatkozik a jelentés az önrendelkezési jogra? A válasz messze túlmutat a volt jugoszláv tartomány jogi státusának kérdésén, hiszen ez a kérdés a világ számos országát közelről érinti. Azok az államok ugyanis, amelyeknek a területén nemzeti kisebbségek élnek, többnyire ódzkodnak az önrendelkezési jog elismerésétől. Koszovó esetében a precedens keletkezésétől tartanak, mondván, hogy ha a tartományt az önrendelkezési jog alapján nyilvánítanák függetlenné, az hivatkozási alap lenne a legkülönbözőbb népek (csecsenek, kurdok, baszkok és a többiek) önállósodási-elszakadási törekvéseire. Ezek az államok nyilvánvalóan saját szuverenitásukra és területi integritásuk sérthetetlenségére gondolnak, és éppen ez az, amivel az önrendelkezési jog nem egyeztethető össze.

A nemzetközi közösség a mai napig nem tudott dűlőre jutni a tekintetben, hogy e két alapvető jog összeütközése esetén melyiknek van elsőbbsége a másikkal szemben.

Könnyű volt a helyzet addig, ameddig a Habsburg és az Oszmán Birodalom vagy a német gyarmati uralom felszámolásáról volt szó. Woodrow Wilson annak idején nyugodtan zászlajára tűzhette az önrendelkezési jog eszméjét, hiszen annak érvényre juttatásával szemben csak a szultán vagy az osztrák meg a német császár tiltakozhatott, ők azonban a világháború végén már nem voltak abban a helyzetben, hogy megvédjék saját "területi integritásukat". Csak a II. világháború után vált általánosan elfogadottá az az elv, mely szerint minden gyarmati népnek joga van arra, hogy rendelkezzen saját sorsáról. Az önrendelkezési jog felértékelődésének is köszönhető az, hogy az emberiség történelmében a kolonializmus korszaka néhány évtized múlva véget ért.

Akkoriban mindenki egyetértett abban, hogy az önrendelkezési jognak elsőbbsége van a birodalmak vagy a gyarmattartó hatalmak szuverenitásának és területi integritásának elvével szemben. De, tették hozzá, kizárólag csak az ő esetükben. Abban a pillanatban ugyanis, amikor valamely "normális" körülmények között élő népnek jutott eszébe a kiválás gondolata, az érintett állam rögtön szuverenitása tiszteletben tartásának kötelezettségére hivatkozott. Amikor például Charles de Gaulle 1967-ben, egy Kanadában tartott beszédében a "szabad Québec"-et éltette, Ottawa rövid úton távozásra szólította fel a tábornokot, mondván, hogy az beavatkozott a kanadai belügyekbe. Komoly nemzetközi jogászok fejtették ki akkor azt, hogy az önrendelkezési jog csak addig illeti meg a népeket, ameddig meg nem alapították szuverén államukat. Ezt követően azonban felejtsék el, hogy valaha is voltak ilyen jogaik, hiszen a végtelenségig nem hivatkozhatnak arra. Mindegy, hogy az újonnan létrehozott állam többnemzetiségű-e vagy sem, tették hozzá. Ami Kanadát illeti, mivel az egykori brit domínium 1931-ben elnyerte függetlenségét, az ott élő nép egyszer már gyakorolhatta az önrendelkezési jogát. A québeci franciák, mondták a jogászok, örüljenek annak, hogy megszabadultak a brit uralomtól, és ha ezt 1931-ben "elmulasztották", ne akarjanak már az angol nyelvű kanadaiaktól is elszakadni. Szerencsére a québeciek többsége később kétszer is népszavazáson utasította el a kiválást, így a konfliktus békésen megoldódott.

Másutt azonban véres polgárháborúk zajlottak le a - rendszerint "szakadároknak" nevezett - népek és a központi hatalmat birtoklók között. Az afrikai kontinens legsúlyosabb áldozatokkal járó függetlenségi háborúját például 1967 és 1970 között az ibó (igbo) nép vívta a központi lagosi kormányerőkkel szemben. Az utóbbiakat katonailag - feltehetően nem csak jogi megfontolásokból - olyan, egymástól elég különböző értékeket valló ország, mint a Szovjetunió és Nagy-Britannia is támogatta. Mi történt volna, ha a "szakadárok" győznek? Vajon a nemzetközi közösség elismerte volna az általuk alapított Biafra Köztársaságot? Nem tudjuk, mivel háborújuk vereségükkel és 1,2 millió ember pusztulásával végződött. A tragikus történet mindenesetre aggodalmat keltett a nemzetközi politikai életben. Mi történne akkor, kérdezték sokan, ha további, a legkevésbé sem etnikai határok között élő afrikai népek követnék az ibók példáját, és el akarnának szakadni saját szuverén államuktól? És, nem mellesleg, mi történne akkor, ha hasonló folyamatok indulnának el a fejlett világban, így akár Európában is?

Az aggodalmak előbb-utóbb egy ENSZ-határozatban is testet öltöttek. A szervezet közgyűlése 1970-ben nyilatkozatot fogadott el "az államok baráti kapcsolatait" szabályozó nemzetközi jogi elvekről. Ez lényegében azt rögzítette, hogy korlátlan önrendelkezési joggal csak a gyarmati vagy más idegen uralom alatt levő népek élhetnek. A határozat szerint ugyanis erre a jogra hivatkozva nem szabad támogatni vagy ösztönözni azokat a törekvéseket, amelyek "szuverén és független államok teljes vagy részleges felosztására, területi integritásuk és politikai egységük megsértésére irányulnak". A nyilatkozat tehát a status quo fenntartását tartotta elsődlegesnek, és csak egy tekintetben tett némi engedményt: ha egy állam kormányzata nem képviseli faji vagy más jellegű diszkrimináció nélkül az "egész lakosságot", a jogaiban sértett nép akár az egyoldalú elszakadáson is gondolkodhat.

A későbbi fejlemények mintha ez utóbbi tétel érvényességét igazolták volna. A nyilatkozat megszavazása után alig néhány hónappal Kelet-Pakisztán népe fegyveres indiai segítséggel szembefordult a Nyugat-Pakisztánban székelő központi hatalommal, és megalapította az önálló Bangladest. Mivel Pakisztán - egyetlen, bár nem összefüggő államot alkotva - már 1947 óta független volt, felmerült a kérdés, hogy elismerjék-e az új államot. A nemzetközi közösség egyéves töprengés után megtette ezt, sőt Bangladest az ENSZ-be is felvette.

Mindazonáltal az önrendelkezési jog megszorító értelmezése az egész hidegháborús korszakban tartotta magát. Sőt, amikor éppen erősödőben voltak a jugoszláv föderáció tagállamainak függetlenedési törekvései, egyes nagyhatalmak képviselői még akkor is a status quo megőrzése mellett álltak ki, amikor erre már nem volt reális esély. James Baker külügyminiszter például 1991 júniusában kijelentette Belgrádban, hogy az Amerikai Egyesült Államok a föderáció területi integritását és egységének megőrzését támogatja. "Az egyoldalú elszakadás - állapította meg - jogellenes". Ugyanígy nyilatkozott a brit külügyminiszter is. Egy héttel később azonban Horvátország és Szlovénia már ki is kiáltotta függetlenségét, amit valamivel több mint fél év múlva a nemzetközi közösség is elismert. Hasonló folyamat zajlott le a felbomló Oroszországban is, szerencsére békésen, a tagköztársaságok megegyezésével és ugyancsak teljes külső elismerés mellett.

Megváltozott volna az önrendelkezésről az egész hidegháborús korszakban általánosan vallott nézet? Eritrea esete arra utalt, mintha ez történt volna. Az egykori olasz gyarmat már régóta Etiópiához tartozott ugyan, de sikerrel vívta meg a maga harmincéves háborúját az Addisz-Abeba-i kormányerők ellen, és 1993-ban az ENSZ egyetértésével olyan független államot alapított, amelyet a nemzetközi közösség elismert. Valójában azonban a status quo megváltoztatásával kapcsolatos aggodalmak továbbra is fennmaradtak. Jellemző volt, hogy egy 1995-ben, a világszervezet fennállásának 50. évfordulója alkalmából hozott ünnepélyes közgyűlési nyilatkozat majdnem szó szerint megismételte a negyedszázaddal korábban megfogalmazott álláspontot.

2002-ben Kelet-Timor hosszú fegyveres harcok után, ENSZ-segédlettel kivált Indonéziából. Ekkor arra hivatkoztak, hogy az ottani népet, amely már régóta nem volt gyarmat, az indonéz állam elnyomja, ezért legitim módon gyakorolhatja önrendelkezési jogát. Jakartának nem volt más választása, mint hogy hozzájáruljon a kiváláshoz. Békés volt ugyanakkor Montenegró 2006-os kiválása az akkori, Szerbiával fennálló államközösségből, mert azzal - kisebb politikai csatározások után - Belgrád is egyetértett. Sajátos módon inkább magában Montenegróban nem volt teljes az egyetértés, az EU ösztönzésével tartott népszavazáson azonban az önrendelkezés-pártiak győztek.

Milyen következtetésre juthatunk ezek után Koszovó esetében? A fenti példák és az ENSZ-határozatok azt mutatják, hogy a nemzetközi jogi felfogás alapjában véve mindig a status quo pártján áll. Néhány progresszív tartalmú nemzetközi jogi dokumentumban - így az emberi jogokról szóló egyezségokmányokban - még egy korlátlan, minden népre érvényes önrendelkezési jog szerepelt ugyan, de hát az a kolonializmus felszámolásának legjobb évében született, amikor nem nagyon lehetett méricskélni. Később azonban, mint láttuk, már lehetett, de - biztos, ami biztos - az 1970-es és a 1995-ös közgyűlési határozatok a szűkebb jogértelmezést tartalmazták.

Azóta azonban ezt az értelmezést több alkalommal is felülírta a történelem. A bengáliai, az eritreai, a horvátországi és a boszniai háborút követően a nemzetközi közösség tagjai tudomásul vették azt a történelmi tényt, hogy a status quo paradox módon időről időre változik. Nem jelentették ki, hogy a változások az önrendelkezési jog alapján következtek volna be, egyszerűen csak elismerték az újonnan létrejött államokat. Tisztában voltak azzal, hogy nem lehetett visszatérni a status quo ante állapotához. Elvben ugyan az önrendelkezési jog és az állami szuverenitás összeütközése esetén az utóbbinak adtak elsőbbséget, a gyakorlatban azonban esetről esetre döntöttek. Mindenekelőtt annak alapján, hogy egy-egy etnikai konfliktusban milyen tényleges politikai és katonai erőviszonyok alakultak ki. Elismerték, mint láttuk, több nép önrendelkezési jogát, de nem ismerték el a csecsen, a kurd vagy a baszk népét.

Koszovóban most létrejöttek az önrendelkezési jog érvényesítésének legfontosabb feltételei. Az 1999-ben hozott, 1244. számú biztonsági tanácsi határozat ugyan megállapította, hogy a tartomány az akkori Jugoszlávia szuverenitása alá tartozik, de nem határozta meg a végleges státusát. Éppen ellenkezőleg, arra utalt, hogy ezt a státust később még rendezni kell. Azóta Koszovó - immár tizedik éve - nemzetközi igazgatás alatt áll, így nem érvényesül felette Szerbia szuverenitása. Ezt a sok szempontból bizonytalan helyzetet nem lehet egy újabb évtizedre prolongálni. Eljött az ideje annak, hogy új, a valóságos helyzettel összeegyeztethető lapot nyissanak a térség történelmében.

Első közlésként megjelent az Élet és irodalom, 2008. 4. számában.

GROTIUS KÖNYVTÁR


Európa és a világ

Az európai történelem eszméje

Az iszlám Európában

Európa és Ázsia. Modernizáció és globalizáció

Iszlám és modernizáció a Közel-Keleten

Nemzetközi
kapcsolatok
története
1941-1991

Új világrend? Nemzetközi kapcsolatok a hidegháború utáni világban

© 2014 Grotius