pályakép » publikációk a szerzőtől »

A korábban a szovjet befolyási övezethez tartozó, kelet-közép-európai régió országa, Magyarország haderejében a változások jelei már évekkel az 1989/1990-es, az egész térségben földindulásszerûen bekövetkezett politikai-gazdasági összeomlás elõtt jelentkeztek. Ezek – a körülményeket figyelembe véve – értelemszerûen csak kis mértékben lehettek jelentõsek, de mindenesetre a megdöbbenés erejével hathattak, amikor a rendszer történetében utolsó 1985-ös katonai díszszemlén az addig ilyenkor megszokott internacionalista jelképek mellett – ünnepélyes külsõségek között – elõször megjelentek Magyarország  több mint ezeréves történelmének zászlai.

Ennél lényegesebb fordulat kezdõdött, szintén az 1980-as évek közepén, a magyar haderõ szovjet típusú (hadsereg-hadosztály-ezred) szervezésétõl eltérõ, jóval kevesebb harcászati vezetési elemet igénylõ hadtest-dandár átalakítás. Ez értelemszerûen együtt járt az ország gazdasági helyzetének romlása miatt is bizonyos létszám-megtakarítással, bizonyos haditechnikai eszközök rendszerbõl történõ kivonásával és ún. hosszú tárolásra történõ konzerválásával. A tényleges rendszerváltás az ezredforduló utolsó évtizedének kezdetén érte a magyar haderõt, amikor még mindig százötvenezres volt a rendszeresített békelétszáma és ennek körülbelül a duplája hadilétszáma.

Az 1989/1990-es gyökeres politikai változások – amelyeket katonatisztként személyesen is átéltem – nem érték sokkoló hatással a haderõ gerincét adó tiszti-tiszthelyettesi állományt. A változásokat folyamatosan az ország lakosságával együtt megélõ állománynak a köztársaság 1989. október 23-án történt kikiáltásáig volt ideje eldönteni, hogy eldöntse, hogy letegye-e új esküjét kizárólagosan a haza megvédésére, vagy távozzon a fegyveres erõk kötelékébõl. Adatok bizonyítják, hogy csak egészen elenyészõ számban voltak azok, akik megtagadták az új eskü letételét. Ez egyértelmûen arra mutat, hogy a kommunista rendszer az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után, majd a rendszer szorításának némi enyhülése idején, már a „gulyáskommunizmus” évtizedeiben felnõtt, az 1990-es évekre a haderõt vezetõ tábornoki, tiszti-tiszthelyettesi állomány – az ún.  beat-nemzedék alkalmas maradt az új, demokratikus rendszer katonai feladatainak megoldására.

Természetesen így is sokan eltávoztak a haderõbõl. Elsõsorban a felsõ katonai vezetésbõl, a szovjet mintát követõ különben is egyre túlkorosabbá váló vezetõk. A rendszerváltó politikai erõi által is támogatott, alapvetõen nyugdíjazással együtt járó távozás lehetõséget adott az addig visszatartott korosztályok dinamikusabb megjelenésére is. Az akkor éppen ötven éves Lõrincz Kálmán vezérezredes került a haderõ élére, aki „a Magyar Honvédség menetben van!” találó kijelentéssel jellemezte a haderõ állapotát. Mára az baj, hogy ez a menetelés hosszúra sikerült, és a ma is tart.

Ezt a különös, ellentmondásoktól sem mentes, folyamatos változásokat tartalmazó túl hosszú idõszakot próbálom – több nézõpontból is vizsgálódva – elemezni. (Mûfaját tekintve abból a szempontból bizonyára sajátos ez az elemzés, hogy minden igyekezetem ellenére nyilvánvalóan befolyásoltak a személyes emlékek is.)

Letölthető publikációk:

A-Magyar-Honvedseg-negyedszazada

996 KB

PDF dokumentum

2014.09.12.