|
Érdekes, hogy az elmúlt húsz év gazdag politikai irodalmában viszonylag milyen kis teret kapott a külpolitika. A rendszerváltozás első éveiben ugyan az alapvetően ellenzéki beállítottságú sajtó előszeretettel bírálta az aktuális külpolitikát, és néhány összefoglaló, hiperkritikus szellemű tanulmány is jelent meg az MDF-vezette kormányok működéséről, de azóta az elmúlt húsz év, vagy annak az EU-taggá válással lezárult első szakasza külpolitikai mérlegét itthon senki, külföldön pedig csak két-három, itthon szinte semmilyen visszhangot ki nem keltő, szűk forrásbázisú munka vonta meg. Memoár-jellegű áttekintés is kevés született, jobbára csak egyes szereplőknek a saját működésükre koncentráló beszámolója.
Kelemen Csaba disszertációja ezért is bátor vállalkozás, és a maga választotta korlát – az Európa-politika – betartásával kiegyensúlyozott és kiérlelt összefoglalást ad a magyar külpolitikának erről az alapvető területéről, az első két kormány működését összehasonlítva. Forrásbázisa majdnem minden lényeges munkára, elemzésre kiterjed, érdekes módon nem használta viszont a Magyar külpolitikai évkönyv köteteit, az abban szereplő dokumentumokat, köztük Antall Józsefnek a gyűjteményes kötetben nem szereplő külpolitikai tárgyú beszédeit. De Tar Pál, illetve Marinovich Endre Antallról szóló könyve sem szerepel az irodalomjegyzékben.
A disszertáns fő tézisei, megállapításai között az első igen fontos: hazánk (és tegyük hozzá: a többi kommunista uralom alól szabadult ország) európai csatlakozását, annak gyorsaságát a csatlakozni szándékozók érdemben nem tudták befolyásolni, ez a 12-es Közösségen, illetve annak tagjain, azok egyéni és közös érdekein múlott. Ezt én, mint az egyik koronatanú, aláírom, azzal a kiegészítéssel, hogy ha a folyamatot gyorsítani, sőt a csatlakozási feltételeket jelentősebb mértékben javítani nem is tudták a jelentkezők, de rossz politikával mindent el lehetett rontani. Erre a legjobb példa az egykori Jugoszlávia, amely 1990-ben tekintélyes, Nyugaton népszerű, és sok tekintetben fejlett ország volt. Ha nem bonyolódott volna bele egy évtizedes, véres, háborús bűnökkel teli polgárháborúba, akkor – csatlakozási szándék esetén – akár tagországonként külön, akár egységesen „az első körben” válhatott volna az unió tagjává, míg most csak az egyetlen Szlovénia tart itt.
Ha nem is meglepő a megállapítás, de a megnyilatkozások és a tényleges lépések alapján a vártnál nagyobb különbséget állapít meg a szerző az Antall- és a Horn-kormány európai integrációs politikája között. Noha a cél azonos volt, de az előbbinél ez a történelemből és az értékrendszerből fakadt, az utóbbinál viszont a gazdasági indíttatású „modernizáció” eszköze volt. Noha a dolgozat a magyar külpolitika három fő területe közül csak egyet vizsgál kiemelten, a másik kettő, a szomszédpolitika és a határontúli magyarok támogatása megkerülhetetlen, és éppen az utóbbiakhoz fűződő eltérő viszonyból fakad az Európa-politikában mutatkozó különbség. Ezt a viszonyrendszert Kelemen sok új tény és szempont alapján mutatja be. Külön erénye a munkának, hogy a témát történeti megközelítésben, a kommunista korszakig visszamenve vizsgálja, s ennek során állást foglal olyan kérdésekben is, hogy milyen mértékben beszélhetünk magyar külpolitikáról a Kádár-korszakban, a rendszerváltozásban mi volt a külső és a belső tényezők viszonya, és hogy a Nyugat mennyire ösztönözte és támogatta a nagy történelmi változást. Ezekkel kapcsolatban a bíráló véleménye csak árnyalatokban tér el a disszertánsétól. Így pl. szerintem a keletnémetek 1989-es kiengedésében döntő volt az augusztus 19-i Páneurópai Piknik szerepe, mert az akkori áttörés hírére érkezett Magyarországra kezelhetetlen számú és a menekülés tekintetében eltökélt „turista”. Én komolyabb különbséget látok Nyugat-Európa és az Egyesült Államok 1980-as évekbeli magatartása, konkrétan a változásokban vitt szerepe között. Reagan és Bush sem akarta azonnal megdönteni a kommunista rendszert, és ugyancsak félt, hogy Gorbacsovot megbuktatják belső, keményvonalas ellenfelei, de nem volt annyira megbékélve Európa kettéosztásával, mint a kényelmüket és jólétüket féltő nyugat-európaiak. Nem tartom megalapozottnak, hogy az NSZK ösztönözte volna Bush 1989-es varsói és budapesti látogatását (84.l.).
Örülök, hogy Kelemen a témával foglalkozó többi szerzőnél sokkal jobban megértette az Antall-kormány külpolitikáját és abban a miniszterelnök szerepét. Meggyőző módon bizonyítja, az EU-ba törekvő „éllovas” országok felvételének kitolódása mennyire a külső körülményeken, az EK régi tagjainak félelmein, önös érdekein múlott, és legkevésbé sem a „túl határozott” nemzetpolitikán, az abból eredő szomszédsági vitákon. Jogos fölvetés, hogy a visegrádi országok nem alakítottak ki közös tárgyalási stratégiát és egyeztetett álláspontot, de hozzáteszem, hogy Magyarország ezt szorgalmazta, míg a szétváló Csehszlovákia, Klaus és Meciar volt ennek a fő akadálya. A felvételi kérelem beadásában viszont volt eredményes lengyel–magyar egyeztetés és ebből fakadó egyetértés. Bizonyos mértékig a szerző is átvette azt a sajtó által sugallt tévedést, hogy a visegrádiak között is rivalizálás volt, hogy Magyarország meg akarta volna előzni társait. Ebben annyi az igazság, hogy mi várni nem akartunk az esetleges elmaradókra (a csehek 1994 előtt sok tekintetben ilyenek voltak, a lengyeleknél pedig a földet művelő gazdaságok jelentős száma és állapota számított visszahúzónak), de semi fenntartásunk nem volt a célba közösen érkezéssel szemben.
A társulási egyezmény bemutatása és elemzése mintaszerű, itt bizonyítja a szerző legjobban, mennyire képes szintetizálni az adatokat. Persze a távlat is segítette abban, hogy lássa és kimutassa az egyezmény némileg váratlan, hátrányos gazdasági következményeit, de azt is, hogy nem volt alternatíva, hogy hosszú távon mégis az előnyök voltak a meghatározóak. Azt is joggal cáfolja, hogy a magyar kisebbségek ügyének – egyesek szerint túlzott – támogatása hátráltathatta a magyar csatlakozást. Ez egyébként alaptéziséből is fakad, vagyis abból, hogy az EK magatartása vezérelte az egész folyamatot.
A Horn-kormány által hozott változások („szándékaiban korrekciós külpolitika”) és folyamatok bemutatása azért is megérdemli az elismerést, mert erről az időszakról jóval kevesebb publikáció jelent meg, mint elődjéről, és a viták is kevésbé hevesek. A magam részéről többet szerettem volna olvasni e politika külföldi visszhangjáról, arról, hogy a szlovák- és a román kétoldalú államközi szerződés létrejöttében valóban olyan nagy volt-e a Nyugat szerepe, elvárása, mint ahogy ezt az akkori magyar kormány állította – de ehhez ma még valószínűleg nem áll rendelkezésre elegendő és megbízható forrás.
Az utolsó alfejezet (a magyar pártok Nyugat-képe) részletesebb kifejtést igényelne, de az itt nyújtott válasz jó kiindulópont. („…a konzervatív álláspont kétirányú folyamatként, a felek egymáshoz való igazodásának szükségességeként értékelte az integrációs folyamatot, míg a baloldali politikai elit döntően egyoldalú alkalmazkodásként.” – 208.l.) Azzal is egyetértek, hogy mi volt a különbség a két oldal Oroszországgal kapcsolatos álláspontjában, bár itt megjegyzem, hogy Jelcin és Kozirjev Oroszországával az Antall-kormány kifejezetten jó viszonyban volt, csak a jövő tekintetében voltak – nem is megalapozatlan – aggodalmaink.
Noha a szerző érthető módon nem vállalkozott arra, hogy Magyarország Európa-politikáját összehasonlítsa a többi visegrádi avagy további országokéval, de talán a használt forrásbázis alapján is néhány mondat vagy bekezdés erejéig kitérhetett volna erre, az alapvető egyezésekre, illetve a hasonló politikai oldalak magatartásában, politikájában is érzékelhető azonosságokra.
A fentiek alapján Kelemen Csaba doktori értekezését igen színvonalas, elmélyült és úttörő munkának tartom, summa cum laude minősítéssel nyilvános védésre bocsáthatónak tartom.
Budapest, 2010. május 10.
|
