publikációk a szerzőtől »

Hazánk és a szomszédos országok közötti viszony a legfinomabban szólva is: nem harmonikus. Enyhe vigasz, hogy a szomszédok gyakorta nem kedvelik egymást.

Ezek az államok 1918-ig nem is voltak szomszédaink. Vagy ha igen, úgy nálunk is éltek, s közben saját államuk is volt. Laktak nálunk a németek, a lengyelek, a románok, az olaszok, a szerbek, miközben – fontossága okán ismételjük – saját állammal is rendelkeztek. Ha nem is mindig. Szóval hazánknak, a mi hazánknak a lakói (is) voltak. Sokáig – egészen világosan szólva: a feudalizmus évszázadaiban – jól érezték magukat e honban. Már amennyire életviszonyaik engedték.

Õk is hungarusok voltak, mert Hungária lakói voltak. Aztán meglódult a társadalmi fejlõdés szekere, szûk lett a feudális világ; nem adott elegendõ teret a méhében fogant tõkés fejlõdésnek. Az pedig nemzeti értelmiséget, nemzeti polgárságot, nemzeti öntudatot termelt. Vajon szükségszerû volt-e, hogy nemzetiségeink (azaz mai szomszédaink) ne férjenek bele a Kárpát-medence zömét birtokló Hungáriába?

Tegnap, ma és a (vélhetõleg) messzi jövõben is vitatott kérdést firtatunk. Megférhettek volna – mondjuk mi. De a geopolitikai adottságok, no és legalább annyira a modern nemzeti eszme (idegen szóval: nacionalizmus) természetének következményei mégis az ellenkezõje realitása mellett szólnak. Hiszen – utalunk még vissza a geopolitikára – a nem magyar ajkúak zömmel a szláv vagy a germán nyelvcsaládhoz, érzülethez tartoztak. Egyedül a nagy létszámú románságnak nem volt ilyen kötõdése.

Azután többé-kevésbé valamennyien a disszimiláció, a széthúzás, a szétzilálás útjára léptek. A nacionalizmusok viaskodásából nem is nagyon lehetett más.

Legkevésbé a németek zilálták szét a birodalmat, ám esetükben sem beszélhetünk (józanul mérlegelve a tényeket) valami nagy összetartást erõsítõ magatartásról. Miért is csodálkoznánk ezen, ha azt sem feledjük, hogy az 1867-ben indult dualista korszak harmadik magyar nemzedéke is döntõ többségében az Osztrák-Magyar Monarchia (azaz a Habsburgok birodalmának számunkra egyértelmûen a legelõnyösebb alakzata) szerkezetének az átalakításán – tönkretételén – fáradozott.

Ehhez „csupán” azt kell hozzáfûznünk, hogy – bár ennek belátása annak idején a nagy többség számára képtelenségnek tûnt, s ma sem mindenki számára magától értetõdõ – ekképpen a Szent István-i birodalom aláaknázásán is szorgoskodtak.

Az összetartás szükségességét belátóak kisebbségben voltak. Kisebbségben volt bizony Tisza István gróf is, aki már 15 évesen is világosan látta: „… sokkal jobban szeretném, ha Magyarország mint különálló alkotmányos királyság, lemondva minden nagyhatalmi pretenziókról, saját érdekeinek kielégítésén dolgozhatnék, de a jelen nemzetközi viszonyok közt mindenkinek be kell azt látnia, hogy a magyar nemzet a szlávizmussal szemben csak mint az Osztrák-Magyar Monarchia egyik fele tarthatja fenn magát…”

(Elsõ közlés: Külügyi Szemle, 2012. tél. 124–135.)

Letölthető publikációk:

Szomszedaink

127 KB

PDF dokumentum

2013.03.03.