publikációk a szerzőtől »

2009 októbere és 2010 júniusa között kialakul az Európai Unió intézményi épületének új homlokzata, aminek falai között – legalábbis 2014-ig – a toryk „little England” koncepciója fog ütközni a Párizs–Berlin „vezette” kontinentális Európával. Az Európai Unió elnökségéért folytatott küzdelemben Tony Blair máris áldozatául esett David Cameron bosszújának. A kialakítandó diplomáciai apparátusban a nagy tagállamok kerekednek felül. Barroso a jelenlegi hatalmi vákuumot Mario Monti kinevezésével az egységes közös piac elvének megerősítésére próbálja felhasználni. Elkezdődött a pozícióharc, a helyezkedés, aminek kimenetele évekre meghatározza az EU jövőjét, és – a mi szempontunkból – megrajzolja a 2011-es magyar elnökség mozgásterét.

                        Peter Schrank illusztrációja, The Economist, 2009. október 22

Az ír népszavazás sikerét követően, David Cameron, a brit konzervatívok vezérének várható megválasztásáig terjedő hónapokban, az Európai Unióban a hatalom és a pénz elosztásáért folyó küzdelem kulcs időszakába léptünk. A lisszaboni szerződés életbelépése megváltoztatja a tagállamok és az európai intézmények közötti hatalommegoszlást. A főszereplők arra törekszenek, hogy a közeljövőben minél több fait accompli-t, kész helyzetet teremtsenek, mielőtt az Európai Bizottságban az új szereposztás kialakulna, illetve a toryk kormányra jutása alapjaiban rázhatná meg a frissen létrehozott intézményrendszert.

José Manuel Barroso – akit mélyen sért, hogy megválasztásának előfeltételeként Sarkozy program előterjesztésére kényszerítette és Angela Merkel is csak jobb híján állt melléje – 2009. október 20-án puccsszerűen Mario Montit, a volt belső piacért (1995–1999) és versenyfeltételekért felelős (1999–2005) biztost bízta meg azzal, hogy az egységes piacba életet leheljen. Monti Michel Barniert, a francia jelöltet ütötte el a tisztség betöltésétől. A milánói Bocconi Egyetem rektora jóval kinevezése előtt meghirdette a „gazdasági nacionalizmus” elleni harcot. A párizsi Le Monde-nak azt nyilatkozta, hogy „a szociális piacgazdaságoknak, különösen Franciaországban és Németországban, újra komolyan el kell kötelezniük magukat az egységes (európai) piac mellett, beleértve a konkurencia feltételek és az állami segélypolitika területét is.” Az angolszászokat viszont arra figyelmeztette, hogy az adópolitikákat össze kell hangolni, hogy a költségvetésen és a fiskális újraelosztáson keresztül a jóléti államot finanszírozni lehessen (Le Monde, 2009. június 8.). Monti a Microsoft megbüntetésével, a General Electric és a Honeywell fúziójának a megakadályozásával szerezte a „vaskezű biztos” hírnevét. Monti Sarkozyvel 2004-ben már pengét váltott az Alsthom ügyében (Sarkozy akkor gazdasági és pénzügyminiszter volt a Raffarin-kormányban). Kinevezésével Barroso – az Opel „átszervezésének” idején – világosan megüzente a tagállamoknak, hogy az 1986-os szerződés alapján 1992-ben létrejött nagy és egységes piac továbbra is az Európai Bizottság kizárólagos vadászterülete marad.

Amennyiben a nagy tagállamok (Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Spanyolország és Lengyelország) egyike az EU elnöki és a külügyi biztos tisztét is magához ragadná, irányt szabhatna az európai politikának. Nicolas Sarkozy barátja, Tony Blair jelöltségét – Angela Merkel és a kisebb tagállamok (Benelux, Ausztria) ellenkezése dacára – mindeddig támogatta. Blair személye megfelelne annak a kritériumnak, hogy az EU-nak olyan elnöke legyen, aki egyenrangú félként tárgyalhat Barack Obamával, vagy Vladimir Putyinnal. David Cameron nemrégen Párizsba és Washingtonba küldte „árnyék külügyminiszterét”, hogy aláássa a munkáspárti politikus jövőjét. Ennek köszönhetően a francia elnök október közepén hirtelen felfedezte: barátja elnökségének akadálya lehet, hogy Nagy-Britannia nem része az euró zónának (Nouvel Observateur, 2009. október 17.).Angela Merkel különben sem kíván „erős” elnököt az EU élére, szerepét az Európai Tanács üléseinek előkészítésére kívánja korlátozni. Egyre több jel mutat arra, hogy a két és fél évre megválasztható elnök valódi hatalom nélküli „papírtigris” lesz, így a kisebb kaliberű jelölteknek megnövekedett az esélye.

A két legnagyobb tagállam vezetői eddig még nem jutottak közös nevezőre, az uniós posztokra való jelölésekben és a követendő közös külpolitikában. Németország hagyományosan keleti szomszédai, Franciaország pedig a Földközi-tenger medencéje felé tekint. Sarkozy és Merkel viszont egyetért abban, hogy Törökország partneri és ne teljes jogú tagsági státust kapjon. Angela Merkel 2009. március 12-én Berlinben figyelmeztette is a tory vezért, hogy nem lehet egyszerre a lisszaboni szerződés kisiklatására és az EU Törökországgal való kibővítésére törekedni.

Az európai diplomáciai apparátus kialakításában, az elnökhelyettes külügyi biztos megválasztása ügyében az uniós tagállamok rendkívül megosztottak. Franciaország erős és egységes európai diplomáciát kíván, míg mások, különösen Nagy-Britannia a közös külpolitikát a lehető legkisebb területre korlátoznák. A tagállamok külügyi apparátusai a helyüket követelik, az Európai Bizottság, az Európai Tanács nagy bosszúságára. Az „európai végrehajtó hatalom” meg szeretné őrizni a közös külkereskedelem, a szomszédságpolitika, a kibővítés területén kizárólagos kompetenciáját, egyedül a harmadik világnak nyújtandó segélypolitikát engedné át a külügyi biztosnak. A nagy tagállamok igyekeznek elfoglalni a kulcspozíciókat, a kicsiknek újra csak a „morzsák” jutnának.

A válságból kilábalás útjait is különböző módon keresik a „nagyok”. A francia, a brit és a spanyol kormányok 2010-ben is fenn akarják tartani a gazdaságélénkítő programokat és a növekvő deficitet. Ezzel szemben a német kormányban Wolfgang Schäuble kapta a gazdasági tárcát, aki vissza kíván térni a korábbi pénzügyi szigorhoz. Erre a kiegyensúlyozott költségvetést előíró legújabb alkotmánymódosítás is kötelezi. A holland Jan Peter Balkenende kormánya követi példáját az adócsökkentésben. David Cameron véget akar vetni a munkáspárt költekezésének, az adók növelésének.

A mi szempontunkból az elnökválasztás és a gazdasági politikák összehangolásáról folyó vitából az a kép kerekedik ki, hogy a nagy tagállamok gazdasági önzése, egymás közötti hatalmi vetélkedése erősödni fog. A közeljövőben a kisebbek mozgásterük szűkülésére számíthatnak, nem lesz több uniós forrásuk és – részben a Klaus- és Kaczinski-féle obstrukcióra és az ír népszavazásokra válaszul – a beleszólási lehetőségeiket is visszaszorítják. A magyar külpolitika ezt a tendenciát csak akkor ellensúlyozhatja, ha más tagállamokkal összefog és egyértelműen Párizs–Berlin-kezdeményezések mellé áll.

(2009. október 25.)