pályakép » szakmai életrajz » publikációk a szerzőtől »

A két háború közti periódusban a francia diplomácia biztonsága érdekében újabb és újabb megoldásokban gondolkodott, de egyik sem hozott tartós megoldást. Franciaország erre azért kényszerült, mert bár a nagy háború egyik gyõztese volt, mégis úgy érezte, helyzete bizonytalanabb, mint 1815 vagy 1871 után volt, jóllehet mindkét esetben a vesztes szerepét kellett eljátszania. A 19. században azonban a nagyhatalmi ötösfogat jól mûködött, s a vesztes Franciaország is része volt az un. európai egyensúly rendszerének, melynek automatizmusai akkor is védelmet nyújtottak, ha a rendszer valamelyik tagjának nem volt szövetségese. Az elsõ világháború végére azonban ez a rendszer már a múlté, mert a Pentarchia néhány tagja kiesett vagy eltûnt, miközben a vesztes Németország Európa központi kérdése maradt, Párizs számára pedig változatlanul a nagy ellenfél és potenciális nagyhatalom. S tegyük mindjárt hozzá: Németország vereségével is elérte, hogy a francia-orosz szövetség és a hármas antant eltûnjön, s ennél jobbat és többet gyõztesként sem kívánhatott volna magának. Franciaország számára ezzel megszûnt az alliance de revers, tehát az a szövetségi rendszer, amely 1914 elõtt ellensúlyozta Németországot és szövetségeseit. A békekonferencia persze maga is valamilyen rendszerben gondolkodott, s a békecsinálók úgy vélték, hogy a Németországgal és a többi vesztes állammal kötött békeszerzõdések és a Népszövetség keretében lehet megoldani a nemzetközi problémákat. Párizs azonban Versailles-ban kompromisszumokra kényszerült, s így sem a rajnai határ, sem a Franciaország és Németország közötti ütközõállam vagy a tartós, netán végleges megszállás nem valósult meg. Clemenceau azonban elfogadta a kompromisszumokat, mert úgy vélte, hogy az angol-amerikai garanciális szerzõdések ezeket ellensúlyozzák. S egyébként is az volt a véleménye, hogy a katonai gyõzelem a koalíció mûve volt, így a békének is annak kell lennie. A francia miniszterelnököt persze a kompromisszumok miatt keményen támadták a ratifikációs vitában, s azt a kérdést is feltették neki: mi lesz, ha Washington mégsem fogadja el a versailles-i szerzõdést? Clemenceau úgy vélte, hogy ezt elõbb vagy utóbb, de az amerikaiak elfogadják. Tudjuk, nem ez történt, s így az angol garancia sem lépett érvénybe. Franciaország pedig ott állt, bár gyõztesként, de biztonsági garanciák nélkül. S kezdhetett mindent elölrõl.

Letölthető publikációk:

A-francia-diplomacia-dilemmai

487 KB

PDF dokumentum

2014.06.25.