(GAZDAG FERENC: Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája.)

pályakép » publikációk a szerzőtől » publikációk a recenzenstől »

Gazdag Ferenc könyve az Európai Unió második pillérének, a közös kül- és biztonságpolitikának a történetét, jelenlegi helyzetét és fejlődési irányait mutatja be. A kismonográfia alapvetően történeti szempontból vizsgálja a témát, de kitér az aktuális problémákra is, így az Egyesült Államok és az Európai Unió viszonyára, a Nyugat-Európai Unió beolvasztására az Európai Unióba és a keleti bővítés által felvetett dilemmákra.
A szerző évtizedek óta az európai integráció valamint a kül- és biztonságpolitika jeles kutatója, az MTA doktora, a Kodolányi János Főiskola tanára, valamint a Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központjának tudományos főmunkatársa.

A mű az európai integráció valamint a közös kül- és biztonságpolitika dinamikusan változó viszonyát tárja elénk a második világháború végétől az Európai Unió 1999. decemberi helsinki csúcsértekezletéig. EU-tagságunknak szinte csak gazdasági vonatkozásait érezzük, illetve az Európai Unióról csak mint közös piacról gondolkodunk, és nem mint politikai egységről. NATO-tagságunkról szinte nem is esik szó. Pedig a biztonság új kihívásainak és az EU-, NATO-tagságból adódó szövetségi nézőpont tudatosítása nagyon fontos. Ennek a szellemében íródott a könyv, amely stílusát tekintve könnyen érthető és olvasmányos. A mű leíró, ismertető jellegű, nagy pozitívuma, hogy a szerző végig tartja a feszes gondolatmenetet és ragaszkodik a lényegre törő és az érdeklődést fenntartó stílushoz.

Már a bevezetőben tisztázza, hogy nem lehet az EU esetében hagyományos megközelítésmóddal dolgozni, vagyis leírni a vizsgált entitás geostratégiai, geopolitikai adottságait, ugyanis ez az EU esetében számos definíciós problémához vezetne. A fent említett okból kifolyólag - nevezetesen, hogy az EU-ról egyáltalán nem gondolkodunk úgy, mint biztonságpolitikai szereplőről - az emberek nagy részének nincsenek meg a megfelelő fogalmai ahhoz, hogy egyáltalán erről a kérdésről elkezdhessen gondolkodni.

Ezt elősegítendő indít a könyv egy kis jegyzékkel (amely a témában leggyakrabban előforduló rövidítéseket tartalmazza), illetve az elméleti hátteret ismertető rövid fejezettel is igyekszik elősegíteni a fogalmi tisztázást.

Azokat a nagy iskolákat tekinti át a szerző (realizmus, föderalizmus, interdependenica-elmélet), amelyek megteremtették a folyamatok leírásához szükséges fogalmakat. Emellett szóba kerül az EU-nak mint nemzetközi szereplőnek a definiálása, amely rendelkezik nemzetközi szervezetekre és nemzetállamokra is jellemző vonásokkal, így leggyakrabban államszerű (state-like) képződménynek nevezik.

A mű erőssége, hogy egységes szempontrendszert alkalmaz, amely lehetőséget ad arra, hogy időrendi sorrendben haladva összehasonlíthatóvá váljanak a kül- és biztonságpolitika fejlődésének egyes szakaszai, könnyen érzékelhetőek legyenek a változások.

A könyv tizenkét fejezetből áll, alapvetően három nagy fejlődéstörténeti egységre bontható. Az első egységet a 4. fejezet alkotja, amely a második világháború és a római szerződések közötti időszakot tekinti át. Rámutat a szerző arra, amiről sokszor megfeledkeznek az embereknek, hogy az európai integrációs folyamatok elindulását alapvetően politikai-biztonsági érdekek motiválták, és csak később kezdetek dominánssá válni a gazdasági szempontok. A transzatlanti biztonsági rendszer kiépítésének gyorsasága, azaz Nyugat-Európa és Észak-Amerika összekapcsolása egy szövetségi rendszer keretében (NATO), még a volt főellenséggel, a németekkel szembeni rendezetlen kérdéseket is háttérbe szorította. A dunkerque-i és a brüsszeli szerződés, majd ezt követően a Pleven-terv, az elbukott Európai Védelmi Közösség és az Európai Politikai Közösség mind-mind biztonsági megfontolásokon alapultak, bár az egyes országokat ezen belül is más és más okok motiválták, részben az említett német-kérdés kapcsán.

A második egység a római szerződés (1957) és a maastrichti szerződés (1992) közötti több mint harminc évet tekinti át, és oszlatja el azt a tévhitet, miszerint az EK-nak nem volt semmiféle külpolitikája. Igenis volt, csak különbséget kell tenni a gazdasági, kereskedelmi jellegű, közösségi hatáskörbe tartozó külkapcsolatok és a tagállamok kompetenciájába tartozó diplomácia és biztonságpolitika között. Azonban felmerült az igény, hogy a tagállamok külpolitikáját és az EK külkapcsolatait valaminként megkülönböztessék. A külkapcsolati rendszer sikerei megteremtették meg az EK „deklarációs külpolitikájának" bázisát is, amely azonban döntően az integrációs mechanizmusokon kívül jött létre és működött. Az Európai Politikai Együttműködés (EPC) az integrációban résztvevő államok kül- és biztonságpolitikájában egy olyan kormányközi, diplomáciai együttműködési keretrendszer lett, amelyben a közös álláspontok elérésére való törekvés kölcsönös bizalmon, magas szintű kommunikációs rendszeren alapult. Az EK tagjai az EPC keretein belül fogalmazták meg „közös álláspontjaikat", a végrehajtáshoz szükséges eszközrendszer azonban tagállami hatáskörben maradt. A megfelelő, máig használt eszközöket (közös akciók, információcsere) az Egységes európai okmány (1986) teremtette meg, amely beemelte az integráció keretébe az Európai Politikai Együttműködést.

A harmadik időrendi egység kezdetét, mint fontos korszakhatár a maastrichti szerződés jelenti. A bipoláris világrend összeomlásával véget ért a hidegháború. Az EU kül- és biztonságpolitikája a hidegháború alatt amerikai védőszárnyak alatt fejlődött, az 1989-1991-es fordulat után azonban újfajta kihívásokkal kellett szembenéznie. A legfontosabbnak talán az amerikai hozzáállás változása tekinthető, mivel az Egyesült Államok prioritási sorrendjében 2001. szeptember 11-e után, Európa hátra szorult. Jelentős változás volt a német egység kialakulása, illetve a szovjet érdekszférából kiszabaduló közép-kelet-európai országok demokratizálódása és társulási majd csatlakozási kérelme. Az EFTA-tagok egymás után kezdtek tárgyalásokat Brüsszellel és csatlakoztak is az EU-hoz 1995-ben.

Így kezdődött meg a CFSP-nek, az EU közös kül- és biztonságpolitikájának kiépítése. A maastrichti szerződéssel vált az uniós szerződések által lefedett témává, jogi kötelezettséggé. Az is lehetővé tette a szerződés, hogy az EU-n kívüli európai NATO tagállamok társult tagként vehessenek részt a Nyugat-Európai Unióban (WEU), amit az EU a védelempolitikai döntéseinek és akcióinak kidolgozására és végrehajtására kért fel, s így már organikusan kapcsolódott össze az EU és a WEU. Azonban továbbra is megválaszolatlan maradt a kérdés, hogy az EU fellépései továbbra is csak kiegészítőként szerepelnek-e a tagállami külpolitika mellett? A szerző itt Delors-t idézi, aki szerint a CFSP egy olyan Ferrari, amelybe mindössze egy fűnyíró motorját építették be.

Leginkább a védelem kérdésében történt előrelépés, hasonlóan az 1950-es évekhez. Jugoszlávia vagy akár a Közel-Kelet is jól példázta az EU nem túl hatékony válságkezelési képességeit. Ezért 1997-től a viták a közös kül- és biztonságpolitikához szükséges képességek körül koncentrálódtak, s az 1998-as Saint-Malo-i angol-francia csúcson a britek az önálló EU-s katonai képességek kiépítésének francia tézise mellé álltak. Ekkortól felgyorsult az európai biztonsági és védelmi politika (ESDP) intézményi kiépítése. A helsinki, a nizzai, a laekeni csúcstalálkozókon döntések születtek részint a szükséges szervezeti egységek felállításáról, részint a gyorsreagálású válságkezelő erők „összeadásáról".

A könyv a fontosabb nemzetközi intézményekkel (EBESZ, NATO, ENSZ) összevetve követi nyomon az EU eddigi lépéseit, részvételét a nemzetközi együttműködésben. Megállapítása az, hogy az EU sem stratégiai válaszaiban, sem a közös stratégia kereteiben elhatározott intézkedéseiben nem marad el nemcsak a nemzetközi intézményektől, hanem az államoktól sem. Az intézményi fejlődés során az általános elvárásokhoz képest inkább a kormányköziség elemei erősödtek, mindezzel párhuzamosan rohamosan bővült az EU külpolitikai „eszköztára". Az EPC időszak jobbára csak a nyilatkozatokra, közös „démarche"-okra, azaz a „deklarációs diplomáciára" korlátozódott, amelyekből csakhamar a rendelkezésre álló gazdasági képességek politikai célzatú felhasználása, a különféle béketervek, a politikai párbeszéd, a közös akciók és a közös stratégiák fejlődtek ki.

Hiánypótló mű született Gazdag Ferenc tollából, ugyanis magyar nyelven ilyen történeti munka, vagyis amely a kül- és biztonságpolitika fejlődést tekinti át, még nem jelent meg. Külön elismerés illeti a szerzőt, mert a könyv könnyen olvasható azok számára is, akik először vesznek kezükbe ilyen témájú művet.

A könyvben mindössze egy helyen találunk szövegközi ábrát, amely az EU pillérszerkezetét jeleníti meg, a megszokottaktól eltérő módon. Ritka a pillérszerkezet ilyen bemutatása, ugyanis a szerző hangsúlyozza, hogy az egyes pillérek között azonosságok, illetve átfedések vannak mind az eljárások, mind a tevékenységek szempontjából, és ezt az ábra is érzékelteti. Talán érdemes lett volna több képet, grafikont illeszteni a szövegbe, illetőleg a könyv 12. fejezetét képező táblázatok egy részét lehetett volna erre a célra használni.

Ettől eltekintve összességében elmondható, hogy a szerző nem pusztán a történelmi tények összefoglalására törekedett, hanem komplex, multidimenzionális kérdésként fogta fel a vizsgált problémát, azaz a történeti jellegű áttekintés mellett gazdasági, sőt esetenként jogi vonatkozásban is vizsgálta a témát. Bátran ajánlom az olvasónak!

Gazdag Ferenc: Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája. Budapest, 2003, Osiris Kiadó. 224 old.