HUGO GROTIUS (Huig de Groot), a modern természetjogi felfogás és a modern politikai irodalom egyik megteremtője, aki a természet-jogon alapuló nemzetközi jog alapjait fektette le. »»
TEFNER ZOLTÁN
A konzervativizmus külpolitikája a korai újkorban vált lényeges tényezõvé az európai kontinensen. Ekkor lett önálló értékrendszer, elméleti konstrukció, cselekvési program. Mint eszmeáramlat, megjelenése a 18. század végére tehetõ. A radikalizmussal szemben azt hirdette, hogy a problémák nem oldhatók meg „keresztes hadjáratban, sebészi eszközökkel vagy sokkterápiával”, hanem csak lassan, mértéket tartva, a meglévõhöz a végsõkig ragaszkodás eltökéltségével. Mind a belpolitikai konzervativizmus, mind az egyes mozgalmak, pártalakulatok konzervativizmusa egy tõrõl fakadnak a külpolitikai konzervativizmussal, ugyanannak a jelenségnek két különbözõ oldalát, alkalmazási területét jelentik. Nemcsak a belpolitikában, a szociálpolitikában, s más egyéb „politikákban”, hanem a külpolitikában is gondolkodás-móddá, módszerré vált.
A konzervatívok gondolatvilágában a történelemrõl alkotott felfogás a kiindulási alap. „A történelem lényegére csupaszítva nem egyéb mint tapasztalat, a konzervatívok történelembe fektetett bizalma pedig azon alapul, hogy az emberi kapcsolatok terén a tapasztalatot részesítik elõnyben az absztrakt és deduktív gondolatokkal szemben. Ebbõl a tézisbõl kiindulva, minden, ami a nagy francia felvilágosodásból következõen történt, zsákutca. Az emberi elme a felvilágosodás szerint mindenható, a konzervatívok szerint korlátozott. „Nem tudhatjuk, hol is tartunk, még kevésbé azt, merrefelé haladunk, ha nem vagyunk tisztában azzal, milyen irányból érkezünk” – így szól a konzervatív történetfilozófia krédója.
Gustav von Kálnoky az újkor konzervatív külpolitikusainak táborán belül az ókonzervatívok közé tartozott. Személyiségében a meglévõhöz, a kialakulthoz és a célszerûhöz, tehát a történelmihez való makacs ragaszkodása mély vallásossággal és az ebbõl fakadó bigott klerikalizmussal párosult. A 19. század végén a francia forradalomban megszületett új jelenségekkel, a népszuverenitással, a parlamen-tarizmussal mint ember, s mint a külpolitikai folyamatok irányításáért felelõs államhivatalnok elkeseredett oppozícióban állott. A „klasszikusnak”, vagy ókonzervatívnak mondott irányzat, a trón és az oltár” kettõs jelszavának jegyében a külpolitikai gondolkodásban és gyakorlatban is megjelent. Az úgynevezett politikai kozmológia, miszerint minden politikai hatalom Isten kegyelmébõl származik evidenciát jelentett Kálnoky számára. Hogy 14 éves közös külügyminiszteri pályafutása alatt mit védelmezett, mit akart elérni, az ennek a dualitásnak a jegyében talán önmagában is értelmezhetõ lenne. A helyzet mégsem ennyire egyszerû, hiszen ezekben a törekvésekben számtalan kortényezõ akadályozta. Kálnoky – mint a legtöbb ókonzervatív – „késõn született”, egy olyan korban volt kénytelen mûködni, amely ezt a felfogást nem, vagy csak nagy fenntartásokkal osztotta. A Monarchia akkori társadalmi helyzetére tekintve ezt úgy lehetne megfogalmazni, hogy a konzervativizmus nem volt népszerû, nehéz volt érdekében politikai propagandát kifejteni.
Letölthető publikációk:
GROTIUS KÖNYVTÁR