(TEFNER ZOLTÁN: Nyelvtanítás a bécsi Keleti Akadémián 1754–1918)

szakmai életrajz » publikációk a szerzőtől » publikációk a recenzenstől »

Tefner Zoltán: Nyelvtanítás a bécsi Keleti Akadémián 1754–1918. GlobEdit, Riga, 2018. ISBN 978-613-8-24287-1

Nem mindennapi, ha magyar történész könyve külföldön jelenik meg. Tefner Zoltán 80 oldalas művét ráadásul a lett fővárosban adták ki. A Rigában megjelent összefoglalóról sajnos a kötet előszavából sem derül ki, hogy mi szél vitte arra. Témája a bennünket magyarokat is érintő külügyi képzés, főként az Osztrák-Magyar Monarchiában, de a szerző kitér az előzményekre is. A külügyi szakértőket képző intézmények a történelem távolba tekintő emlékezete szerint is mindig nagy gondot fordítottak a nyelvi képzésre. Bizonyos esetekben maga a képzés is csupán nyelvoktatásból állott, kiegészítve azt gyakorlati, a kapcsolattartást tárgyaló gyakorlatias ismeretekkel. Nem volt ez másként Bécsben sem a 18. században, amikor Mária Terézia Kaunitz kancellár közbenjárására létre hozta az úgynevezett Keleti Akadémiát (Orientalische Akademie). Ha a tantárgystruktúrára tekintünk, abban a keleti nyelvek foglalták el a terjedelem jelentős részét, mint a török, az arab, a perzsa. Nem véletlen, hiszen a 18. században a Habsburg-monarchia kelet felé nyitott, oda irányultak kereskedelmi kapcsolatai, s a politikai expanziót tekintve is csak ettől az övezettől várhatott bármit is, hiszen a régi európai birtokait egymás után vesztette el, első sorban Nagy Frigyes politikai és katonai zsenialitása által.

A szóértés a nem mindig korrekt keleti partnerekkel megbízható nyelvi szakembereket kívánt Korabeli kifejezéssel „Sprachknaben”, „Konsulareleven”, azaz fiatal fiúk nyelvi kiképzését, akik aztán pályájuk során mindig azt fordították, amit a tárgyalás résztvevői mondtak (ugyanez nem volt elmondható a „dragománokról”, a másik fél tolmácsairól, többnyire görög fanariótákról, akik a hallottakat „alkotó módon”, az igényeknek megfelelően ferdítették el). Az 1754-es alapítással egy fejlődési folyamat indult el az iskola célkitűzéseiben, tantárgy-struktúrájában, viszonyában a Monarchia mindenkori politikai trendjeihez. A témát az idők során több szerző is feldolgozta. A legmélyebben talán Heinrich Pfusterschmid-Hardtenstein, a „Von der Orientalischen Akademie zur K. u. K. Konsularakademie. Eine Maria-Theresianische Institution und ihre Bedeutung für den auswärtigen Dienst der Österreichisch–Ungarischen Monarchie” című munkájában, amely az Adam Wandruszka és Peter Urbanitsch által szerkesztett nagy Monarchia-sorozatban jelent meg. Amiben ezeknél a munkáknál Tefner Zoltán könyve több az az, hogy itt a nyelvi képzés áll a középpontban, imponáló részletességgel, ötletgazdagon és invenciózusan.

A kötet 11 hosszabb-rövidebb fejezetből áll. A történeti bevezető után egyből a fő témára, a tantárgystruktúrára áll át, a nevelési cél és a mindenkori tanári kar összefüggésében. A szerző kutatásai átfogják a bécsi levéltárban található tetemes anyag jelentős részét. „S hogy milyen tantárgyi struktúrában képzelték ezt a célt elérni Kaunitz és utódai? – teszi fel a kérdést a szerző. A választ néhány kiragadott tantervi táblázat szemléletesen adja meg. 1754-ben, tehát a megalakulás pillanatában, a kínálat még meglehetősen szerény. A szakmai tantárgyak öt témakört alkottak, általános képzés, hittan, földrajz, történelem, és kalligráfia, a nyelvi blokk öt tárgyból áll: török, olasz, latin, francia és újgörög. 1773-ra a választék nagyon kibővült: aritmetika, földrajz, természettan, természettörténet, művészetek és kézművesség, bölcsészeti tárgyként a metafizika és erkölcstan, világtörténet, oszmán történet, katekizmus, jog, illetve szépirodalom. A nyelvi képzés struktúrája a kereskedelmi kapcsolatok keleti irányú bővüléséttükrözte, a fent idézett európai nyelveken kívül tanítottak már olaszt is, s a török mellett belépett a perzsa és az arab.”

Természetesen nagy figyelmet kap a munkában az a módszertani következetesség, amellyel az intézmény mindenkori vezetése a hallgatókat oktatta. A módszertani kánon végigvonul az Akadémia történetének 154 évén. 1812-ben lép be az módszertani elv, hogy a török az első (miért is ne, hiszen a Monarchia Balkán-politikája mint terjeszkedési politika az oroszokkal szemben éppen ezekben az években veszi kezdetét). A másik két keleti nyelv, az arab (vulgárarab) és a perzsa „a törökkel összefüggésben” oktatandó – szögezi le. S a másik jól kitalált rendszer, hogy miután az első évben megtörtént a török nyelv alapozása, a második tanév első félévében rögtön megjelenik az oszmán történelem is. A szerző rámutat arra, hogy ez a szempont egyre fontosabbá válik, hiszen 1856 után a Balkánon a két nagyhatalom, a Habsburg Monarchia és Oroszország egyre ellenségesebben áll egymással szemben.

„Ennek a rendszernek az alapelgondolása már itt megjelenik: a szaktárgy nem válaszható el a filológiai vonaltól, hanem hogy ezek egymást kiegészítve, kölcsönhatásban segítsenek abban a leendő diplomatáknak, hogy a világot a maga egységében tanulják meg szemlélni. – olvassuk a szerző értékelését. Majd: „Ugyancsak egy ilyen panteista újítás a kronológia oktatása a III. évfolyamon, de ez már előrehaladott török és perzsa nyelvi ismeretek birtokában, hangsúlyozva azt, hogy leginkább a Kelet időtörténete áll a kronológia-oktatás középpontjában. Az V. évfolyamon 1812-ben már oktatnak főtárgyként török alkotmánytant – nyilvánvalóan komparativista módszerrel –, végig véve mindazokat a szerződéseket is, amelyek a Habsburg-monarchia és az Oszmán Birodalom között érvényben voltak. Mindez akkor már természetesen török nyelvű előadás és szeminárium keretében.”

De bármit is emelünk ki a kéziratból, minden azt sugallja, hogy az Akadémia módszertani következetessége bármelyik mai felsőoktatási intézmény oktatásszervezésében is zsinórmértékül szolgálhatna. Mindnek előtt a mértéktartás, mint fő rendező elv. A nyelvek száma fokozatosan növekedett, míg a 19. század közepére elért egy bizonyos határt, amelyen túl már értelmetlennek látták a hallgatók terhelését, pontosabban belátták azok túlterhelését. Helyette inkább a világkép kiszélesítése, a mélység és a szélesség egyidejű növelése került előtérbe. Az általános műveltségi alapmodul magas óraszámot kapott, szándékozva minden oldalúan fejlett „kultúrembereket” is képezni. Az olasz nyelv jelentősége azért növekedett meg, mert az a tengerjog oktatásával állt összefüggésben (a Mediterránumban a tengerjog hagyományosan egyet jelentett az olasz nyelvvel), a francia pedig a mai angolhoz hasonlóan általános munkaeszköz volt a nemzetközi kapcsolatokban. A szerző rámutat arra, hogy csupán a mai ember fülének hangzik érdekesen az, hogy csak 1833-ban vezették be az angolt, mint válaszható (sic!) tárgyat, s csak 1897-ben lett kötelező tárgy.

De hát: „Oh tempora, oh mores” A idők szava a korábban mereven dinasztikus szellemű Keleti Akadémiát is megszólította. A szerző gazdagon megszerkesztett felsorolásaiból nem derül ki ugyan, de 1867, a kiegyezés megkötése után sok minden megváltozott. Többek között az, hogy a magyar is kötelezővé vált (főleg a szláv származású növendékek nem örültek neki), majd hogy ellensúlyozva legyen a magyar szupremáciából és az új közjogi struktúrából következő „túlzó intézkedés”, szláv nyelveket is lehetett tanulni. „Sokak számára teljesíthetetlen feladat lett a magyartanulás, hiszen a magyar nyelv akkoriban is ugyanolyan nehezen megtanulható volt, mint manapság. – olvassuk a könyvben. Az Oroszországgal fennálló kevésbé baráti, hűvös, vagy ellenséges viszony miatt az orosz is fontossá vált. De a

század végén jöttek a távol-keleti nyelvek is, a kínai és a japán. Az utóbbihoz nem lehetett tanárt szerezni – a japán követség munkatársai ezt a külügyminisztérium kérésére úgy oldották, meg, hogy (nagy örömmel) ők vállalták az oktatást.”

A tantárgystruktúra tehát az 1890-es évek végére „perfektualizálódott”. Majd jött a nagy változás, az oktatás a gyakorlati igényekhez igazodva átváltott a konzuli működés igényeinek kielégítésére. A változást annak idején már Andrássy Gyula is szorgalmazta, távozásával azonban az átszervezés leállt. A mindent átalakító reformokra Andrássy 1879-es leköszönése után majd húsz évet kellett várni. „Miután 1898-ban is napvilágot látott egy 19 oldalas reformtervezet (a bécsi levéltárban az »Organisations-Entwurf für die Orientalische Akademie Jänner 1898« cím alatt található) 1898-ban teljesen új alapokra helyezték az intézmény működését – így a tanulmány szövege. A változásokat meghatározó, ezúttal már 80 oldalas tervezetet Michael Pidoll von Quintenbach , az intézet akkori igazgatója készítette, emlékirat formájában. Az intézmény neve is hamarosan megváltozott, a »keleti« szót száműzték belőle, s az akadémia épületére új tábla került: Konsular-Akademie, azaz Konzuli Akadémia (Teljes nevén: Császári és Királyi Konzuli Akadémia).” Kaptak egy gyönyörű épületet a Boltzmanngassén, az elhelyezés körülményei egy elegáns szállodáéhoz hasonlítottak.

De a munka a fenti módszertani elemzésekben nem merül ki. Kiterjed még az életkörülmények, a hallgatói szokások, a kollégista életmód bemutatására is, amelyek a legtöbb esetben összefüggésben álltak a nyelvi képzéssel, elsősorban az orientalisztikával. Az orientalisztika, mint tudomány – nem járunk messze a valóságtól, ha kimondjuk – a Keleti Akadémia révén jelentőset lépett előre. Kiváló nyelvészek, irodalmárok, történészek fejlesztették azt az intézmény fennállásának 164 éve alatt. Tefner Zoltán könyvének külön értéke még az, hogy bemutatja a diákélet színes szokásait. Elsősorban a gyakran rendezett jubileumok alkalmait, amelyeken a hallgatók a tanult keleti nyelveken verseket írtak, s azt az ünnepségek keretében elő is adták. Tefner a német nyersfordítások alapján a könyvben saját műfordításokat tett közzé, amelyek szépirodalmi szintet képviselnek.

Török nyelven megírt, és az 1804. január 1-i 50 éves jubileumi ünnepségen a növendékek által törökül elmondott dicsőítő költemény az ünnepségen jelen lévő I. Ferenc császárhoz, s magához az „Orienthez”, az Akadémiához, s a tanárokhoz:

A költészet kertjének ámbraillatában

Rózsát szakajtok, s a zúgó tengerárban

a költészet gyöngyszemére bukkanék,

Nagyra, kerekre, s kékre, mint az ég.

E gyöngy ék legyen e nemes homlokon,

E virág kebleden pompázó ék legyen,

ó, iskolánk, anyánk, s ti ott, a keleti partokon,

ujjongjatok eme ötvenéves ünnepen.

Orcád most dicsőség rubinjától úgy ég,

mint mikor ő, a nagy fejedelmi felség

nekünk iskolát adott, s most e vallomás

csak köszönet lehet, de mi is lehetne más?

S mivel ma már a nagy Terézia árnya

a paradicsom tágas mezőin jár boldogan,

hadd zengjen e férfiúi kar harsonája

dalt Neked: új illat száll e kert illatára.

E az a kert, melyben a fák levele nem hull,

Ó nem, a tudomány fészkel e lombokon,

pompás virág szirma nyílik, levél nem konyul,

a szellem gyümölcse ring az ágakon.

De elszárad minden, semmivé lesz,

ha hűs harmatra nap kél, gyilkos sugár,

de ne hidd balsors, hogy elveszejtesz,

zengj fanfár, citera, zúgj tengerár.

Lankadni? Nem, soha! Császárunk Ferenc,

kinek udvarát szeretet őrzi, hatalom, erő,

jog áldása hull e trónra, fény, aranyló, éltető,

Bölcsesség? Mi más? Ez császárunk! Ez ő!

Ez ő, kinek kegye nekünk az égő nap maga,

de harmat is, üdv, lágy eső, a jóság hűs harmata.

Trónjának sátra óv, véd, bajban fölénk borul,

Császárunk, Ferenc, Isten óvjon, élj boldogul!

S jó tanáraink! kik e házat óvjátok, féltitek,

Íjjaink aranyló húrja – mert értünk éltetek –

most nyilat lő ki Rátok, a dicséretét,

lelke örök, ki e házra áldozta életét.

Majd pedig Te, ki megéltél éveidből ötvenet,

kit szívünkbe zártunk, s szívünk úgy szeret,

élj Te is boldogul, a haza Téged soha nem felejt,

Alma Mater, táplálónk, anyánk, „hoch Orient”!

Arab nyelven megírt, és az 1804. január 1-i 50 éves jubileumi ünnepségen a növendékek által arabul elmondott dicsőítő költemény, amely főleg az alapító, Mária Terézia érdemeit emeli ki, mellé helyezve Ferenc császárt és nejét, akit ugyancsak Teréziának hívtak:

Ti népek! Tisztelettel tekintsetek ez asszonyi arcra,

nemes, férfiúi szellem ő, mely pirul, de képes a harcra,

pirul, ha dicsfény övezi őt, míg ezer ajkon zendül a szó,

mozdul a kéz, a jótékony, a gyengéd, az enyhítni kész adakozó,

a talentumot támogató, a serényet bőven megjutalmazó.

Nagy Teréziáé ez az arc, kiért Ausztria rajong, s hol uralkodott,

jog, igazság, bölcs belátás, jólét virága nőtt. De napja leáldozott,

mulandó teste sajnos oda szállt, honnan teste világra jő,

így most a korona – királyok királyának dísze – a fejét övező,

s bár siratjuk őt, de tudjuk, hogy utóda, császárunk Ferenc,

s neje, imádott Terézia itt él közöttünk, szívünk nem feled,

s a sírás, panasz hangját felváltja öröm, hála, köszönet.

A kötet végén a szerző kutatásainak eredmény olvasható, egy gyűjtemény a leglényegesebb bécsi levéltárban található forrásokról: tantervek, alapszabály-tervezetek, emlékeztetők. A kötetet pályarajzok, emlékirat-részletek, az egyes kiemelkedő hallgatókról szóló tanulmányrészletek. A kéziratot a téma két, talán legkiválóbb ismerője lektorálta: Hóvári János török szakos diplomata, nagykövet Kuwaitban, Tel Avivban és Isztambulban, ugyanígy Fazekas István, a Haus-, Hof- und Staatsarchiv egykori magyar levéltári delegátusa.

Budapest, 2020. október 19.

Gecse Géza