pályakép » publikációk a szerzőtől »

1882-ben Olaszország a hármasszövetség keretében Németország és Ausztria–Magyarország mellett kötelezte el magát, és a századforduló után is kitartott mellettük, amikor a nemzetközi rendszerben kezdett kialakulni a két nagy hatalmi csoportosulás (az antant és a központi hatalmak). Róma – Bülow német kancellár szavaival – a szövetséget tulajdonképpen olyan házasságnak tekintette, mint amelyben nem tilos a Franciaországgal, Angliával és Oroszországgal való „valcerezés” sem. A „valcerezés” egyébként a korszak hatalmi viszonyai közepette nem volt kivételes, valamiféle olasz sajátosság, hozzátartozott a korabeli diplomáciához. Az osztrákok és a magyarok, akik nem fogalmaztak olyan finoman, mint Bülow, már az olaszok „machiavellizmusáról” és „megbízhatatlanságáról” beszéltek. Az olasz külpolitika valóban kétarcú volt. Ez a jellegzetessége azonban nem az olaszok örök lelki alkatából eredt, hanem az ország földrajzi helyzetébõl, a többi nagyhatalomhoz viszonyított gazdasági gyengeségébõl és kisebb katonai erejébõl, valamint abból a cavour-i külpolitikai hagyatékból is, amely szerint Olaszország elsõsorban a nagyhatalmak ellentéteinek kihasználásával, manõverezéssel érvényesítheti az érdekeit.

Ebben az értekezésben (amely talán majd könyvvé kerekedik) azt elemzem, hogy 1914 nyarán, miután Szarajevóban eldördültek a Ferenc Ferdinánd életét kioltó pisztolylövések, miként reagált az olasz diplomácia a világháborúvá szélesedõ válságra, hogyan született meg az Olaszország semlegességérõl szóló deklaráció, majd 1915 tavaszára milyen bel- és külpolitikai körülmények, számítások és küzdelmek vezettek háborúba-lépés-pártiak felülkerekedéséhez, Olaszországnak a Nagy Háborúba az antant oldalán történt belépéshez.

Letölthető publikációk:

Grotius-e-konyvtar-66

2.4 MB

PDF dokumentum

2015.10.09.