A 15. század óta Párizs „politikája mindig is az volt, hogy megegyezzen azzal a hatalommal, bármelyik legyen is az, amelyik a másik oldalról uralja a germán világot” –vetették papírra 1918 márciusában a francia fővárosban egy Oroszország rekonstrukciójának, a francia–orosz kapcsolatok újjáépítésének lehetséges útjait-módjait vizsgáló belsődokumentumban. A Sedan utáni időszakra is érvényesek voltak ezek a szavak, ám az 1871-es vereség nyomán Franciaország csak 1894-ben tudott Oroszországgal szövetségre lépni, majd újabb kerek évtized elteltével jött létre az angol–francia antant. Ez után kereken másfél évtized – benne négy esztendős, mérhetetlen véráldozatokat követelő nagy háború – múltával sikerül Németországot vereségét elismerő békekötésre szorítani. A majd félszáz esztendővel szemben az 1918-ban elbukott Németország alig több mint két évtized alatt Európában olyan helyzetet teremt, amelyben Franciaország 1940-ben két hónapon belül kapitulációra kényszerül.
Erről a drámai eseményekben gazdag hét évtizedről, éles fordulatairól, az azokhoz vezető eseményekről, az időfelgyorsulásáról, a miértekről szól Majoros István előttünk fekvő, imponálóan nagy időtávot átfogó értekezése. A témával foglalkozó könyvtárnyi irodalom tudatában ilyen munkára csak az vállalkozik, akit az a meggyőződés sarkall, hogy ha egészében nem is, ám számos részösszefüggésben mégis újat tud mondani, illetve képes arra, hogy az egymással feleselő elbeszélések között meggyőzően újat tudjon olvasói elé állni. Ha ilyen munka születik – s már elöljáróban elmondhatjuk, hogy meglátásunk szerint erről van szó –, akkor a magyar olvasó számára kettős a nyereség, hiszen egy nemzetközi téma nyelvünkön történő elbeszélése látókörünket már önmagában közvetlenül gazdagítja, segíthet a honi históriánkat is ugyancsak erősen befolyásoló történések hiteles, hitelesebb megismerésében, s ekképpen javíthatja a hazai – finoman szólva nem mindig kifogástalan – külpolitikai gondolkodásunk realizmusát.
|