publikációk a szerzőtől »

Nemzetek voltak már akkoriban is, amikor nem, vagy más értelemben használták a „natio” szót. Valamiképpen az egynemûséget fejezte ki, és benne rejlett, hogy a szóban lévõ közösség érdekei azonosak, valamint, hogy olyan nyelvet használnak, amelynek segítségévvel megértik egymást. Ez az érdekközösség sosem volt „ártatlan”. Kísérte az idegentõl való félelem, a bunkósbot, a kard, a pogrom, a gyilkosság. Az ösztönös azonosság (identitás) megélése tudatossá történelmileg vált.

A történészek jókora része az utóbbi folyamatot szerette és részben ma is szereti a kapitalizmus kifejlõdésével összekötni, és a nemzettudat kialakulását ennek tulajdonítani. A valóságban azonban kifejlett nemzettudattal találkozni ezt jóval megelõzõen is olyan esetekben, amikor egy nemzetet a megszálló hatalom demográfiai pusztulással fenyegeti, mint például a magyarokat, a horvátokat, a szerbeket a több évszázados török uralom, vagy amikor a súlyos vereséget követõ feldarabolás kelti hasonló veszélynek az érzetét. Ez a hangulat megjelent – többek között – német földön, Itáliában, a lengyelek lakta három övezetben, és erõsítette a magyar összetartást is a kétségbeesés jegyében. Mi több, a tõkés fejlõdésnek még ahhoz a nemzeti „ébredéshez” is kevés köze volt, amely a 19. század derekán a Balkánon mutatkozott, mivel szerb, horvát, bulgár, görög vagy román kapitalizmusról még vajmi kevéssé lehetett beszélni.

Kétségtelen viszont, hogy a tõke érdekei a fejlettebb területeken a 19. században nagymértékben kötõdtek a nemzeti piacok megszervezéséhez, és ha a határokat túlhaladták, úgy megkövetelték a külbirtokok és piacok állami védelmét. E folyamat megnövelte a hajlamot a nemzettudat kifejlesztésére, és ezt az igényt az államok minden rendelkezésükre álló eszközzel kielégítették. Az eszközök körébe tatozott az iskola, a sajtó, a kultúra, a történelem értelmezése. A folyamat gyorsan átváltott viszont egy új, immár veszedelmesebb fázisba. Jele volt ennek a francia kontinentális birodalmi gondolat színre lépése, majd az államiságért fellépõ kisnemzeti illuzionizmus. A szabadságukért és függetlenségükért, vagy egységük megteremtéséért síkra szálló politikai csoportok már az 1848-as forradalmak idején Nagy-Németországot, Nagy-Lengyelországot, Nagy-Romániát, Nagy-Szerbiát stb. vizionáltak, tekintet nélkül a de facto etnikai viszonyokra, miközben a magyar politikai gárda sem tudott másra gondolni, mint Nagy-Magyarország térképére, szintén függetlenül a tényleges etnikai helyzettõl.

Már ez a felsorolás is jelzi, hogy nemzettudat, és a nyomában kifejlõdõ erõszakos nemzettudat, amit a magyarok nacionalizmusnak neveznek, eleve többféle lehetett. A 19. század végén és a 20. század elején azonban mindegyik nagy politikai áramlat kifejezetten nacionalistává vált. A brit liberálisok elfogadták a birodalmi, másként imperialista politikát, a német liberálisok többsége felvette a Nemzeti Liberális elnevezést, a francia radikálisok a birodalom további építésérõl lemondva a Németországgal szembeni reváns gondolatának szentelték magukat.

Letölthető publikációk:

Nemzettudat_nacionalizmus_rasszizmus

371 KB

PDF dokumentum

2012.11.18.