A második világháború alatt a szövetséges nagyhatalmak közötti viták egyik fontos témája az ún. lengyel-kérdés volt, annak is főként az a két eleme, hogy hol is lesz a világháború utáni Lengyelország, valamint az, hogy milyen kormánya lesz az országnak.
A Szovjetunió a határkérdésben abból indult ki, hogy az első világháború utáni lengyel-szovjet békeszerződésben (rigai szerződés, 1921) rögzített határ nem volt igazságos, a szerződés Szovjetunió szorult helyzetben kötötte, csak kényszerűségből ismerte el a Curzon-vonaltól jóval keletebbre került lengyel határt. A világháború után lényeges korrekciót, Lengyelország drasztikus „nyugatra tolását" kívánta.
Ami a lengyel kormány kérdését illeti, Lengyelország 1939 őszi összeomlását követően Londonban működött egy emigráns kormány, amellyel Moszkva - miután Németország megtámadta a Szovjetuniót (1941. június 22.) - 1941. július 30-án egyezményt kötött a Németország elleni közös küzdelemben való kölcsönös segítségnyújtásról. A lengyel-szovjet kapcsolatokban további előrelépést jelentett az 1941. december 4-én W. Sikorski tábornokkal, a londoni emigráns kormány elnökével Moszkvában aláírt lengyel-szovjet barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződés. 1943 elejétől azonban, amikor fény derült a katyni mészárlásra, a megromlottak a két fél kapcsolatai, a szovjet kormány megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a londoni kormánnyal (1943. április 25.).
A szovjet hadsereg 1944. nyári nagy támadása idején, amikor az Lengyelország területére lépett, szovjet patronátus alatt, július 22-én megalakult a néhány nap múlva az ún. lublini bizottságként ismerté vált népfront jellegű központi szerv, amely magát 1944. december 31-én Lengyelország ideiglenes kormányává nyilvánította. A Szovjetunió az 1945. január 2-5-i levélváltással Lengyelország ideiglenes kormányának ismerte el ezt az új szervet és felvette vele a diplomáciai kapcsolatokat, miközben az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság a londoni kormány emigráns kormányt tekintette Lengyelország képviselőjének. Varsó felszabadítása (1945. január 17.) után a lublini kormány áttette székhelyét a fővárosba. A jaltai konferencián (1945. február 4-11.) a nyugati szövetséges nagyhatalmak lényegében tudomásul vették a végbement fejleményeket, elejtették a londoni kormányt, ahhoz azonban ragaszkodtak, hogy a varsói kormányt bővítsék ki a Lengyelországban és külföldön élő demokratikus erők szervezeteinek képviselőivel.
Ennek megtörténte előtt, 1945. április 21-én Moszkvában a Szovjetunió a varsói kormánnyal megkötötte a lengyel-szovjet barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződést, kimondottan Németország ellen. A szerződés aláírását a Kreml siettette, a szerződéssel ugyanis kész helyzetet akart teremteni még az ENSZ San Franciscó-i ülése előtt mind a határok, mind Lengyelország biztonságának felügyelete kérdésében.
A szerződés egyfelől rendkívül módon megerősítette a szovjetbarát varsói kormány helyzetét, másfelől a szerződéssel Moszkva egyértelművé tette, hogy nem hagyja elvitatni lengyelországi pozícióit.
A szerződést megerősítő okiratokat Varsóban cserélték ki, 1945. szeptember 20-án.
A szerződés lejárta előtt (1965. április 8-án) a felek Moszkvában újabb 20 évre meghosszabbították a szövegében a megváltozott történelmi helyzethez igazított régi szerződés.
Az 1945. évi szerződés szövegét Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918-1945. A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb politikai szerződései c. dokumentumkötete alapján (Budapest, 1966, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 609-611. p.) újra közreadja Horváth Jenő. |
