pályakép » publikációk a közreadótól »

Az Európai Unió alapszerződéseinek sorában a lisszaboni szerződés született meg legnehezebben Az integráció történetében az alapító szerződéseket – az Európai Szén- és Acélközösséget megalapító párizsi szerződés (1951), az Európai Gazdasági Közösséget és az Európai Atomenergia Közösséget alapító római szerződések (1957) – követő alapszerződések nem rendezték átfogóan az integráció fejlődésével kapcsolatban felmerült problémákat. Az Európai Unió létrehozása jegyében kidolgozott maastrichti szerződéssel sem sikerült igazán átfogó szerződést kialakítani. Az ezt követő amszterdami (1997) és nizzai szerződés (2001) tovább görgették a problémákat, tulajdonképpen csak az integráció bővítésével kapcsolatos legsürgősebb kérdésekben hoztak változást. Az unió felépítménye, intézményrendszere így egyre bonyolultabb lett. Mindinkább halaszthatatlanná vált egy átfogó szerződés megfogalmazása.

Laekenben (2001) döntött is az Európai Tanács egy ilyen, alkotmányszerű szerződés elkészítéséről. A lisszaboni szerződés története tulajdonképpen akár innen is számítható. Három év alatt elkészült az Alkotmányszerződés, Rómában alá is írták az időközben 25 tagúra bővült EU állam- és kormányfői (2004), a ratifikációs folyamat azonban Hollandiában és Franciaországban rendezett a népszavazáson elakadt, így a ratifikációs folyamat folytatása kilátástalanná vált. Az Alkotmányszerződés elutasítása az integráció történetének egyik legnagyobb kudarcaként élte meg a közösség. A 2007 első felére eső német elnökség tűzte újra napirendre a szerződésnek, de inkább valamiféle egyszerűsített változatának a tető alá hozatalát. Végül a német elnökség vége előtt sikerült kompromisszumot kialakítani (2007. június 22–23.). A megegyezés után 2007. október 2-ig folyt a szerződés szövegezése. A nem ratifikált, majd jelentősen átalakított szerződést végleges formájában a 2007. október 18–19-i lisszaboni csúcstalálkozón fogadták el az időközben 27 tagúra bővült EU állam- és kormányfői. A szerződés aláírására szintén a portugál fővárosban került sor 2007. december 13-án.

Ezek után elkezdődött a továbbiakban az aláírás színhelyéről egyszerűen csak lisszaboni szerződésnek nevezett okmány ratifikációja. A folyamat látszólag jól indult, elsőként a magyar Országgyűlés ratifikálta a szerződést (2007. december 17.), azonban az előzmények alapján előre látható volt, hogy a ratifikációs folyamat egyáltalán nem lesz könnyű, akár megismétlődhet a 2005-ös kudarc is. Ezúttal az Írországban szavazták le a választók a szerződést (2008. június 12.), a több mint egy évvel később megtartott újabb népszavazáson azonban győzött az „igen-párt”, de még további izgalmat okozott a lengyel és a cseh köztársasági elnök makacskodása, akik a parlamenti „igen” után hónapokig vonakodtak aláírni a szerződést. Az újabb kompromisszumok után, a ratifikációs eljárás 2009. november 19-én a tagországok állam- és kormányfőinek részvételével megtartott csúcsértekezleten lezárult.

A lisszaboni szerződés 2009. december 1-én lépett hatályba. (A szerződésbe foglalt több jelentős változtatás csak az ún. átmeneti időszak leteltével, 2014-től lép hatályba.)

A lisszaboni szerződést – miként a szerződés preambuluma mondja – a tagállamok azzal az óhajjal kötötték, „hogy lezárják az amszterdami szerződéssel és a nizzai szerződéssel megkezdett folyamatot, amely arra irányul, hogy megerősítse az Unió hatékonyságát és demokratikus legitimitását, valamint javítsa egységes fellépését”.

A lisszaboni szerződés hivatalos magyar nyelvű szövege a http://bookshop.europa.eu/eubookshop/download.action?fileName=FXAC07306HUC_002.pdf&eubphfUid=534812&catalogNbr=FX-AC-07-306-HU-C internet-elérhetőségen olvasható.

(Horváth Jenő)