pályakép » publikációk a szerzőtől »

Az EU Tanácsának soros elnökségét 2010 januárjától 2011 júliusáig a spanyol–belga–magyar trió látta el, ezen belül Magyarország 2004-es taggá válása után első ízben 2011 januárjától töltötte be a posztot. Budapesttől a stafétabot Lengyelországhoz került.

Ha pusztán az EU-s gépezet működtetése a megítélés alapja, akkor a magyar elnökség – figyelemmel, hogy első alkalommal töltötte be Magyarország e tisztet, s hogy egy kicsi országról van szó –, egyértelmű siker. Az elfogadott jogi aktusok száma önmagában impozáns, s az elnökségi program egyébiránt többet nem is ígért. Ha viszont a sajtóvisszhangot, a parlamenti vitákat, s a belpolitikai vonatkozásokat is hozzávesszük, akkor mindenütt a „rendben volt, de” formulát láthatjuk. Legyinteni lehetne, mondván, hogy különböző dimenziók politikai számításból történő összekeveréséről van szó. De van a magyar elnökségnek egy olyan vonatkozása, amit célszerűnek látszik megemlíteni: az elnökségi (azaz javarészt külpolitikai-külkapcsolati) tevékenység és a belső kormányzás történéseinek ismétlődő egymásra tolását. Ezen a ponton kérdések sora vetődik fel: Hogyan jut el addig egy ország politikai elitjének ellenzéki része, hogy egy súlyos választási vereség után a belső viták külföldre vitelével teljes erővel a kormányon lévők lejáratására koncentráljon? Nem tűnik-e fel, hogy a lejáratással az országra is rossz fény vetül? Miért nem ejtenek az elnökségi teljesítményt belülről bírálók egyetlen szót sem arról, hogy a csatlakozási tárgyalások megkezdésekor még a közép-európai élbolyhoz tartozó Magyarország miként került az elnökség idejére a legrosszabb tanulók padjába? Miért kérnek számon olyan teljesítményeket, amelyek a lisszaboni szerződés után már nem az elnökország kompetenciájába tartoznak? Nem sejlett-e fel a bírálók közül senkinek, hogy a versenyképességi paktumtól való magyar távolmaradás legfontosabb eleme nem a magyar kormánynak az európai megoldásoktól való divergálása, hanem az, hogy Magyarország fényévnyi távolságra került az euró bevezetésétől? Hogy a médiatörvény végső formáját az Európai Bizottságtól kapott javaslatok beépítése után nyerte el?

A kérdések természetesen ugyanilyen számosak a kormányzati oldalon, főként ami az intézkedések időzítését és a politikai kommunikációt érinti: Mi volt az a sürgető indok, ami miatt a médiatörvényt közvetlenül az elnökség kezdete előtt be kellett vinni a parlamentbe, holott előre látható volt a negatív hozzáállás? Az elnökségi teljesítményről szóló kritikai írások özöne egyébként remek eszköz lehetne a sajtószabadság korlátozását emlegetők csillapítására. További kérdés: miért nem várhatott a magyar parlament az alaptörvény elfogadásával 2011 közepéig? Így például lett volna idő egy sor kívülről érkező javaslat megvitatására, s a magyar kormány szükségtelenül tette ki magát a helyenként már dühödtnek mondható támadásoknak. A nemzetközi rendszerben a kis országoknak jobbára a „policy taker” pozíciója jut, tekintve, hogy kezdeményező szerepet erőforrások és egyéb adottságok híján nem képesek játszani. Ezek az országok úgy tudnak eredményeket elérni, akkor tudnak sikeresek lenni, ha hatékonyan és gyorsan alkalmazkodnak. A „cavalier seul”, a magányos lovag pozíció erre nem alkalmas, s a globalizáció világában Magyarországnak szélcsendre, s majdnem néma építkezésre lenne szüksége. A nemzetközi rendszer meghatározó politikai-gazdasági szereplői által működtetett rendszerhez való igazodás kényszerpálya minden kisállam számára. Magyarország számára is. Az alkalmazkodást, s a rendszeren belül kínálkozó lehetőségek kihasználását felettébb célszerűtlen szabadságharcnak minősíteni. Nemcsak azért mert az alkalmazkodást a meghatározó szereplők előbb vagy utóbb úgyis kikényszerítik, hanem a történelmi tapasztalatok alapján is. Szabadságharcaink sorsa eleddig a leveretés, s megtorlás volt.

Letölthető publikációk:

A_2001-es_magyar_EU-elnokseg

510 KB

PDF dokumentum

2011.12.01.