pályakép » publikációk a szerzőtől »

Novák Zoltán filozófus, de a Koszovó jövőjével kapcsolatos elemzése alapján mind történészként, mind külpolitikai szakértőként megállja a helyét. Jó lenne sokkal több ilyen felkészültségű politikai írást olvasni a sajtóban, még inkább hallani és látni a TV-csatornákon. Külön érdeme, hogy nem valamiféle steril külső szakértő pozíciójából közelíti meg a témát, hanem hangsúlyozottan a magyar nézőpontot, a magyar érdeket vizsgálja. Sajnos ez sem túl gyakori minálunk.

Néhány apróbb tévedés (pl. Tito Koszovó autonóm státusával nem a szerbeket akarta korlátozni, Szerbia területét csökkenteni, hanem kompromisszumos megoldás volt az önálló köztársasági státus és a Szerbiába történő bekebelezés között) mellett a tanulmánynak van két súlyos gyengéje. Egyrészt elkésettnek, pusztába kiáltott szónak látszik, hiszen most, 2008. január végén, úgy néz ki, hogy Koszovó már évek óta fennálló de facto függetlensége rövidesen megkapja az elismerést az Egyesült Államok és az Európai Unió részéről.[1] Másrészt noha a Novák által felhozott jogi és logikai ellenérvek fennállnak, de létezik egy igen komoly, bár képlékeny, jogi érv a függetlenség mellett is: a nemzetek önrendelkezésének az elve.[2] Az utóbbi különböző értelmezései közül az egyik alapján ez érvényes Koszovóra is. Kár, hogy a szerző ennek az elvnek a taglalásába nem ment bele.

Novák nem a Koszovó-problematika átfogó bemutatása, hanem a magyar döntéshozóknak üzen, amikor kategorikusan kijelenti, hogy Magyarországnak „nem szabad” elismernie Koszovó függetlenségét. Nem úgy néz ki, hogy a magyar kormány ennek szellemében fog cselekedni. Helyesen vagy helytelenül teszi ezt, van rá esély, hogy megfogadja a szerző tanácsát, azaz hallgat intelmeire? Mit diktál ebben az ügyben a magyar nemzeti érdek?

Gyakran elhangzik nálunk, hogy a szerbek most élik meg a maguk Trianonját.[3] Elhangzott ez már korábban is, 1992-ben, Horvátország és Szlovénia függetlenségének nemzetközi elismerésekor, amit Bosznia-Hercegovina, majd Macedónia különválása követett, s az 1995-ös katonai vereség betetőzött. Van ebben a „szerb Trianon”-ban némi (rejtett, ki nem mondott) káröröm is: ha már minket, magyarokat, az egykori nemzetközi közösség, azaz az I. világháborúban győztes nagyhatalmak megfosztottak annyi számunkra drága területettől, most az egyik akkori haszonélvező, a szerb, is megtanulja, mi az elveszíteni történelmük egyik fontos színterét. Van ebben persze szánalom, együttérzés is, most már ők is megértik, milyen fájdalmas a területi amputáció. Nem tartozik szorosan ide, de érdemes belegondolni: Trianon nemcsak arányait, az elveszített terület és magyar népesség nagyságát tekintve volt sokkal súlyosabb (elvégre Koszovóban alig százezer szerb él, szemben az 1920-ban Magyarországtól elcsatolt három és fél millió magyarral), de Koszovó a középkorban legfeljebb kétszáz éven át volt a rövid életű szerb állam része, majd csak 1913-ban csatolta  egy nemzetközi döntés Szerbiához, míg a Magyar Királyság egy több mint ezeréves állam volt.

De félre a nosztalgiával, a kárörömmel és a szánakozással, mi a magyar érdek, és hogyan lehetne azt érvényesíteni? Magyarországnak, elsősorban tekintettel a Vajdaságban, a Bácskában és a Bánát szerb részén élő magyarokra, az az elemi érdeke, hogy Szerbia egy olyan több-nemzetiségű állam legyen, ahol az egyes nemzeti közösségek között tényleges jogegyenlőség van, ahol a történelmi és/vagy nemzeti egységek minél nagyobb önállóságot élvezve, minél jobb életkörülmények között élik saját életüket, vagyis területi és/vagy kulturális autonómiával rendelkeznek. (Ez nem azonos az EU és az Egyesült Államok által mostanában annyit emlegetett „multikulturális állam” fogalmával, mert ahol az egyik nemzet adja az állam nevét és a lakosság többségét, ott a multikulturalizmus az asszimiláció lassú, burkolt formája.) Amennyiben Koszovó Szerbia része, ráadásul nagyfokú autonómiával rendelkezik, akkor Szerbia nem viselkedhet úgy, mintha egy homogén nemzetállam lenne, és akkor nem tagadhatja meg az autonómia valamilyen formáját a területén élő más nemzetrészektől sem. Kivált akkor nem, ha ehhez a külvilág, „a nemzetközi közösség” épp úgy ragaszkodik, mint Koszovó, másként az albánok autonómiájához. Ellenkező esetben viszont, ha Koszovó de iure is leválik, akkor a szerbek végképp hallani sem fognak akarni a Vajdaság, és/vagy azon belül a magyarok, esetleg még a horvátok, szlovákok vagy ruszinok autonómiájáról. Eddig sem tapasztaltuk, hogy a nemzetközi közösség, vagy konkrétabban az EU érdemben támogatta volna a szerbiai magyarok küzdelmét jogaikért, érdemben fellépett volna a magyarverések ellen. Ha Koszovó kérdésében a szerbek ellen dönt, akkor máshol próbálja azt ellensúlyozni, tehát végképp nem fogja magát exponálni a szerbiai magyarok mellett.

Attól tartok, hogy most már késő, de azért elmondom, mit tettem volna én a koszovói kérdésben, ha az elmúlt években is én irányítottam volna Magyarország külpolitikáját. Mindent elkövettem volna, hogy a hazai politikai tényezőket, pártokat a fent előadott cél, egy föderális, autonómiákat biztosító Szerbia programja mellé állítsam. Ismerve a politikai pártok és külpolitikusaik álláspontját, ez nem lett volna reménytelen vállalkozás. Jó esélye volt annak is, hogy a visegrádi országok mellett Szlovénia, Románia és Bulgária is egy ilyen megoldást támogasson, Görögország és Ciprus esetében pedig ez evidens. A föderatív Szerbia ugyan nem nyerte volna meg Románia tetszését, de számára is elfogadhatóbb lett volna, mint Koszovó leválása. Pár évvel ezelőtt, amikor a Biztonsági Tanács 1999-es határozata még kevésbé merült feledésbe, és sem a régi EU, sem az Egyesült Államok nem foglalt állást Koszovó függetlensége mellett, még nyoma sem volt az Ahtisaari-tervnek, egy békét és stabilitást ígérő terv rokonszenves lett volna minden nyugati országnak. Ellenvetésként fel lehet hozni, hogy a koszovói albánok nem érték volna be ezzel. Kérdés az, hogy mikor? Amikor a NATO-bombázások jóvoltából az elűzött albánok visszaértek romos otthonaikba, és csak a nemzetközi védelem védte őket a szerb hadseregtől és rendőrségtől? Vagy amikor Milosevic megbukott és egy múltjával szakító, demokratikus Szerbia reális lehetőséggé vált? Akkor ez lehetett volna egy kölcsönösen elfogadható tárgyalási alap. Volt akkor egy ötletem – ma is érvényes, bár sokan megmosolyogatónak találhatják: szerb-albán dualizmus, Belgrád és Pristina, nem Belgrád és Tirana között. Mert némi leegyszerűsítéssel mi volt az egykori osztrák-magyar dualizmus lényege? A külvilág felé, nemzetközi jogilag egy alakulat volt, a Habsburgok és az osztrákok úgy is tekintettek rá, hogy a kiegyezésben Magyarország nagyfokú belső autonómiát kapott, de valójában „majdnem teljes függetlenség” volt: két kormány, két parlament, két belpolitika – és két futballcsapat. Egy olyan kompromisszum, amibe bele tudott törődni mindkét országrész, mindkét nemzet, ha nem is fenntartások nélkül. Ha egy dualista, vagy más néven föderális Szerbia („Szerbia-Koszovó” még mindig rövidebb, mint a nemrég még létező „Szerbia és Montenegró”, avagy a „Cseh és Szlovák Föderális Köztársaság”) még párosult volna az EU-tagság közeli perspektívájával, kiterjesztve azt Albániára és Macedóniára is, az ajánlat még vonzóbb lett volna. A lényeg azonban nem a konkrét forma, amiről lehetett volna gondolkodni, tárgyalni, hanem az, hogy Magyarországnak épp olyan aktív politikát kellett volna folytatnia a Balkánon 2002 után, mint előtte, kivált mint az MDF-vezette kormány idején folytatott. Akkor ott voltunk a Balkánról folytatott tanácskozásokon, mindig felszólaltunk, voltak ötleteink. Megértőnek mutatkoztunk a szerbek iránt, ablakot nyitottunk a számukra a teljes elszigeteltség idején (ki emlékszik még arra, hogy egy időben Budapest volt Szerbia egyetlen repülőtere), hatékonyan támogattuk az ottani demokratikus erőket, miközben bírtuk az albánok rokonszenvét, bizalmát.

Maradjunk a mai realitásoknál. Novák Zoltán első hallásra furcsa kombinációt javasol: Magyarország Szlovákiával és Romániával együtt ellenezze Koszovó függetlenségét, azaz lépjen fel Oroszországgal együtt. Ráadásul Románia és Szlovákia már beállt a sorba, vonakodva, de elfogadta, hogy az EU támogatja az Ahtisaari-tervet, Koszovó feltételek melletti függetlenségét. Ellenezném, hogy minden feltétel és garancia nélkül, akár egyedül az EU-ban, támogassunk egy orosz vétót. Az viszont tény, hogy Koszovó függetlenné válása, akár egy példátlanul erős szerb kisebbségvédelemmel párosítva, aligha hozna bármi jót, garanciát a vajdasági magyarok számára. A magyar külpolitikának egy olyan megoldást kellett volna kidolgoznia, ami a kisebbségvédelemre épül. Hiszen nemcsak Szerbiában és Koszovóban vannak kisebbségek, amelyeket fenyeget a többség türelmetlensége. A Balkán valamennyi államában vannak kisebbségek, többnyire jelentős számban és arányban. Ezekben az országokban (is) az elsődleges lojalitás alapja a nemzet, és ehhez kapcsolódóan a vallás, a kultúra, a nyelv. A multietnikus, multikulturális állam – sajnos – ott (is) fikció, a többségnek esze ágában sincs azt betartani, semlegességet tanúsítani a nemzeti-nemzetiségi kérdésekben. De mivel lényegében az összes balkáni államban kölcsönös kisebbségek vannak: az egyik állam kisebbsége többségi nemzet a szomszédságban, a területi vagy a személyi elvű autonómiára, nemzetiségi kantonokra épülő kisebbségvédelemben minden állam érdekelt lenne. Egy ilyen rendszer kidolgozásában kellett volna kezdeményező szerepet vállalnia Magyarországnak. A szűkebb szerb-koszovói vitában is ez volna az optimális megoldás: albán területi autonómia (kanton) a Szerbiához tartozó, de albánok által lakott Presovó-völgyben, Észak-Mitrovica szerb kanton Koszovóban, kulturális autonómia a koszovói albánok között szórványban élő szerbeknek, és persze autonómiák a Vajdaságban. Sajnos a nemzetközi közösség az utóbbi szükségességét nem akarta észrevenni, de egy tágabb keretben, egy stabilitást és megelégedett nemzeti közösségeket teremtő balkáni rendezésben már érdekelt lett volna mind az EU, mind az Egyesült Államok.

Attól tartok, hogy ezt a lehetőséget elszalasztottuk, kivéve, ha az EU és az Egyesült Államok Koszovó miatt nem akarja tovább rontani az Oroszországhoz fűződő viszonyt, és elhalasztja a konfrontációval fenyegető döntést Koszovó ügyében. A Balkán jó százötven éve robbanással fenyegető puskaporos hordó. Ma is tele van frusztrált, elégedetlen, ugyanakkor ambiciózus nemzeti közösségekkel. Valamennyi saját államban, saját szokásai szerint akar élni. Ez nem lehetséges, mert a lakosság annyi vidéken kevert, mert tiszta etnikai határok ott sem húzhatók. A Balkánon már túl sokszor próbáltak nemzeti államokat teremteni „etnikai tisztogatással”, azaz etnikai alapon történő öldökléssel, vagy a nem-kívánatos lakosság elűzésével. Ez a módszer elfogadhatatlan, és 1995-ben, majd 1999-ben a nemzetközi közösség ezt kifejezésre is juttatta. Ha most nem akarjuk teljesen átrajzolni a balkáni határokat, nagyarányú lakosságcserékkel kombinálva, de nem akarunk végletekig frusztrált államokat és kisebbségeket sem látni, akkor az autonómiák, a kantonok Balkánját kellene létrehozni. Szép feladat lett volna a magyar diplomácia számára ezen dolgozni.

2008. január 20.