1. Könnyűnek tűnő, ámde valójában nagyon nehéz feladatra vállalkozott a disszertáns, amikor témaválasztásakor a rendszerváltás utáni magyar külpolitika EU-s integrációs vonulatát szemelte ki. Nem annyira a téma feldolgozatlansága miatt. Sokkal inkább a tudományos elemzéshez szükséges elméleti kontúrok rajzolatlansága okán. Közhelynek számít, hogy a magyar külpolitika-kutatás jelentős hátrányban van a jelenkori köztörténeti és politológiai vizsgálatokhoz képest, következésképp hiányoznak a szakmai vitákban vonatkoztatási pontokként azonosítható szakmunkák. Kelemen Csaba is a vizsgált terület „elhanyagoltságára” panaszkodik (13.p.), leírja, hogy „hiányoznak a szakirodalomból a kormányzati külpolitikát elemző írások”. (14.p.)
Itt kell megemlíteni, hogy a dolgozat – bár 15 oldalas irodalom és forrásjegyzék található a mellékletben – nem tartalmazza a tudományos céllal készült munkák obligát elemét: a szakirodalmi áttekintést. Egy ilyen fejezet láthatóbbá tette volna az „elhanyagoltság” mértékét is. Valamint azt is, hogy a szerző valamilyen oknál eltekintett az áttekintő köztörténeti munkák vizsgálatától. Csak egyet említenék: Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században című kötete a bibliográfiában sem szerepel. Holott a köztörténeti háttér a disszertáns munkáját és orientálódását segítette volna.
Ez az észrevétel nem kisebbíti a tényt, hogy a disszertáns releváns és széles publicisztikai hivatkozásokkal dolgozott.
2. Témaválasztás. A dolgozat témaválasztása dicsérendő, a disszertáns releváns problémát talált vizsgálódásaihoz. Az egyik ok „mindössze” az, hogy a magyar külpolitika egyik stratégiai irányának vizsgálata önmagában is dicséretes. A magyar külpolitika kutatása ugyanis nem tartozik a túlságosan hálás disszertáció-témák közé. Azon egyszerű oknál fogva nem, hogy a kisállamok permanens kihívásával, az igazodás-kényszerrel küzdő külpolitika vizsgálata viszonylag kevés lehetőséget hagy akár az alternatívák felmutatására, akár pedig teoretikus konstrukciók igazolására, vagy cáfolatára. A folyamatos nemzetközi háttér rávetítése a magyar külpolitika lépéseire pedig folyamatosan a hazai politikai szereplők korlátaihoz kényszerítik az elemzőt.
A másik ok a dicséretre, hogy Kelemen Csaba olyasmire vállalkozott, ami dolgozatát a ritkaságok rovatába sorolja. Miután a nemzetközi tanulmányok szak hallgatóinak immár sok éve azt tanítjuk, hogy a nemzetközi kapcsolatok vizsgálatához különböző elméleti iskolák fogalomrendszere és megközelítésmódja használható fel, egy disszertáns élni kívánt ezzel a lehetőséggel. Ahogy a dolgozat fogalmaz: „A magyar külpolitika integrációs súlypontja, a rendszerváltozással bekövetkezett jelentős mértékű strukturális, identitásbeli átalakulás alapján a legközelebb a konstruktivista felfogás vihet minket a kilencvenes évek magyar külpolitikájának megértéséhez. Ebben ragadhatók meg és értelmezhetők leginkább az ellentétes szellemi és politikai irányzatok közötti különbségek.” (38.p.) Mégpedig azért, mert a nemzetközi kapcsolatok elméletének realista és liberális iskolái inkább az anyagi tényezőkre, azaz a hatalomra, az államközi hatalmi viszonyokra, a biztonságra, a gazdasági kapcsolatokra, a gazdaság kölcsönös függési relációira, s a nemzeti érdekek hangsúlyozására összpontosítják figyelmüket. Viszont a konstruktivista megközelítés – így a szerző – „az eszmék, az ideológiák, az identitások és normák hatását hangsúlyozza” (38.p.).
A konstruktivista elemzés ugyan csak részben sikerült – a szerzőt a felhasznált szakirodalom, valamint a politikai szereplők megközelítései ismétlődően a realizmus és az institucionalizmus terrénumára kényszerítik –, mindazonáltal a disszertáns teoretikus elemzési igénye önmagában dicsérendő.
3. A dolgozat vizsgálatának közvetlen tárgyaként Magyarország és az Európai Unió közötti kapcsolatokat jelöli meg, az Antall és a Horn kormány ciklusaira korlátozódó időkeretekkel. A kutatás fő irányait a politikai elitnek az európai integrációról alkotott képe, a magyar közeledést befolyásoló külső és belső politikai tényezők áttekintése, valamint annak a tételnek az igazolása adja, miszerint a csatlakozási kérelem után a magyar-EU viszony alakulására a magyar politikai elitnek érdemi befolyása nem volt.
Az elméleti felvezetés teszi ki a dolgozat közel felét, bár az első fejezet utolsó harmadában a szerző fokozatosan átcsúszik a politikatörténeti bemutatás oldalára, akkurátusan követve a szocialista rendszer szétzilálódásának folyamatát.
A második fejezet tartalmazza az Antall és a Horn kormány, illetve a mögöttük található értelmiségi holdudvar Európa értelmezésének, s az európai integrációhoz való közeledésének folyamatát. A szerző álláspontja, hogy a két kormány között jelentős különbség mutatható ki a folyamat mozgatórugóit illetően. A konzervatívok és liberálisok felfogása a szuverenitás fogalma körül mozgott, s ebből következően nemcsak gazdasági, hanem eszmei-sprituális közösségnek is tekintették az Európai Közösséget. A szocialisták viszont szisztematikusan az EK-nak a magyar gazdaság fejlődéséhez való hozzájárulási képességét, s a modernizáció elősegítését hangsúlyozták. A két megközelítés távolsága olyan nagy, hogy a két kormány Európa politikája tekintetében nem hangsúlyeltolódásról, hanem kifejezett koncepcionális különbségről kell beszélnünk. A konzervatív kabinet a három külpolitikai célkitűzést autonóm módon kezelte, addig a Horn kormány az egyik prioritás sikerét (EU csatlakozás) a másikból eredeztette. Vagyis az integrációs politika sikerét a szomszédos országokkal való viszony rendezésének függvényeként értelmezte. A koncepcionális eltérések azonban a gyakorlati vonalvezetésben, illetve az integrációval kialakított viszony tekintetében azonos irányba mutattak: mindkét kormány ugyanazt a célt, a teljes jogú uniós tagság elérését követte. (218.p.)
4. Témaválasztása, az áttekintett szakirodalom méretei, a feldolgozáshoz választott teoretikus keretrendszer, az ebből következő kérdések értelmezése, továbbá a vizsgálat tárgyának relevanciája alapján a dolgozat teljesíti a PhD-dolgozatokkal szemben támasztott követelményeket. A disszertáció felépítése logikus, stílusa szakszerű, hivatkozásai pontosak. Az értekezés nyilvános vitára bocsátását és elfogadását javaslom.
5. Javasolt minősítés: cum laude
Budapest, 2010. szeptember 17.
|