publikációk a szerzőtől »

E tanulmány központi tétele szerint Obama egy új külpolitikai iskolát képvisel a sta­tus quóhoz való viszonyulás tekintetében. A „régi iskola” intervencióellenes, a status quo megtartásának a híve, statikus, továbbá a szuverenitás hagyományos felfogását vallja, és a globalizáció gyors változásokkal jellemezhető világában talán kissé anakronisztikus is. Az „új iskola” viszont részben intervencionista, nem feltétlenül áll ki a status quo mel­lett, a szuverenitás viszonylagosságában hisz, és képes válaszokat adni a globalizációs környezet gyors változásaira. A munka második központi állítása, hogy ennek az iskolá­nak azonban nem Obama az első alakja – az új gondolat megjelenése (paradox módon) George W. Bush elnökségéhez köthető. Bár a Bush-adminisztráció megközelítése kétség­telenül különbözik az Obama-kormány gyakorlatától: a két elnökség eltérő eszközökkel válaszolt ugyanazon globalizációs kihívásokra. A tanulmány érvelése szerint azonban külpolitikai filozófiájukat tekintve sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint a korábbi ad­minisztrációkhoz. Vagyis az igazi törésvonal nem a Bush kormányzat erőre támaszkodó unilateralizmusa és Obamának diplomáciát előnyben részesítő multilateralizmusa között helyezkedik el. Az új és a régi iskolák közötti vízválasztó az ifjabb Bush és a korábbi elnökségek között húzódik. A tanulmánynak tehát e tétele szöges ellentétben áll azzal a közkeletű feltevéssel, mely szerint a Bush- és az Obama-adminisztráció külpolitikai meg­közelítése teljességgel különbözik. Valójában mindkét elnök az új iskolához sorolható, annak gyakorlatilag első képviselői, akik a globalizációs nyomásokra új – gyakran várat­lan és változó sikerrel járó – válaszokat kívántak adni, változó sikerrel.

E tanulmány az amerikai külpolitikai gondolkodásban és gyakorlatban az új isko­la létrejöttét kísérő eltolódást, illetve annak folyamatát kívánja elemezni. A két iskola közötti vízválasztót tehát az jelenti, hogy az adott adminisztráció hogyan viszonyul a status quóhoz: támogatja-e azt, vagy sem. A vizsgálat időbeli határait a hideghábo­rú utáni adminisztrációk jelölik ki (idősebb Bushtól Obamáig). Módszertanilag emiatt indokolt lenne, hogy a status quót érintő összes politikai kérdésben (intervenciók, demokráciaterjesztés, feltörekvő hatalmakhoz való viszonyulás) elemezzük az egyes kormányok állásfoglalásait és gyakorlatát. Ez azonban egy jóval nagyobb horderejű kutatási program célja lehetne, így itt most e kérdéskörnek csupán egy szeletét kívánom ismertetni. A dolgozat elsősorban (bár nem kizárólag) a vonatkozó adminisztrációk elnökeinek, illetve nemzeti biztonsági tanácsadóiknak az intervencionizmus kapcsán kialakított véleményét vizsgálja. A munka ezen belül is leginkább két konkrét és aktu­ális esettel összefüggésben tanulmányozza a döntéshozói nézeteket: a líbiai, illetve egy potenciális szíriai beavatkozás vonatkozásában. Emellett az új iskola aktualitása miatt a szerző részletesebben is kitér a kategóriába tartozó elnökségek külpolitikai koncep­cióira és gyakorlatára. Értelemszerűen, az intervencionizmust általában véve elutasító adminisztrációk a régi, míg az azt támogató kormányzatok az új iskola képviselői. A következőkben egy-egy külön fejezet foglalkozik a két iskolával, a tanulmány a tanulmány végül az összegzésben foglalja össze a kutatás általánosabb következtetéseit.

(Első közlés: MKI-Tanulmányok, 2012/17. sz.) 

Letölthető publikációk:

Valtozas_az_amerikai_kuulpolitika_filozofiajaban

679 KB

PDF dokumentum

2012.08.01.