pályakép » szakmai életrajz » publikációk a szerzőtől »

I. Kutatási feladatok, előzmények   Az értekezés arra keresi a választ, hogy Franciaország hogyan és miért maradhatott Európa egyik nagyhatalma az elveszített 1870-1871-es háborút követően, hogyan és miért jelenthetett kihívást az egykori győztesnek, amelynek aztán egyik legyőzője lett az első világháborúban. A két világháború közti periódusban pedig azt vizsgálja a disszertáció, hogy milyen tényezőkkel magyarázható a győztes pozíció és a nagyhatalmi rang elvesztése. Ez a hetven éves vizsgálat tehát Franciaország helyzetének változásairól szól. Egy ilyen jellegű vizsgálat a címben jelzett periódusban nem lehet előzmény nélküli. Sőt, Franciaországról, s a francia nagyhatalmiságot meghatározó egy-egy tényezőről is könyvtárnyi irodalom szól, ezért az általunk felhasználtak közül is csak a legfontosabbakat emeljük ki. Az 1970-es évek végétől három olyan kötet jelent meg, amelyek korszakunkkal foglalkoznak. Jean-Baptiste Duroselle 1979-ben publikált munkája - La décadence 1932-1939 - a francia összeomlást, s az összeomláshoz vezető okokat vizsgálja a hitleri Németországgal szemben. A kötet levéltári forrásokra alapozva mutatja be a francia kül- és belpolitikát, a gazdaságot, a diplomáciai és katonai gépezetet, tehát egy komplex elemzést kapunk a korszakról. Duroselle könyve a Politique étrangčre de la France sorozat nyitó darabjaként jelent meg, és a sorozatnak is Duroselle a szerkesztője. Pierre Guillen 1984-ben megjelent munkája - L'expansion 1881-1898 a Duroselle-nél már említett komplex módon vizsgálja meg a francia gyarmatosítás két évtizedét, s közben a francia külpolitika egyéb területeire is kitér. A Jean Doise - Maurice Vaďsse szerzőpáros 1987-ben publikált könyve - Diplomatie et outil militaire 1871-1969 - a francia diplomácia katonai hátterét mutatja meg a jelzett évtizedekben. A kisebb periódusokat elemző munkák közül meg kell említeni René Girault nevét, aki több munkájában is az oroszországi francia tőkefektetésekről írt. Jacques Bariéty 1975-ben megvédett államdoktori disszertációja (1977-ben jelent meg) - Les relations franco-allemandes aprčs la premičre guerre mondiale címmel - a francia-német kapcsolatokat elemzi a háború végétől 1925-ig német és francia levéltári források alapján. Maurice Vaďsse 1981-es vaskos könyve - Sécurité d'abord. La politique française en matičre de désarmement - a harmincas évek első felének katonai kérdéseit vizsgálva arra keresi a választ, hogy a leszerelés perspektívája vajon felelős-e Franciaország 1940-es vereségéért. A legújabb kutatások közül meg kell említeni Christian Baechler 1996-ban megjelent hatalmas, német forrásokra alapozott életrajzi monográfiáját Gustav Stresemannról. Stanislas Jeannesson 1998-ban publikálta párizsi, brüsszeli és londoni forrásokra építve a Poincaréról és a Ruhr-vidéki megszállásról szóló könyvét. S egy egészen friss, 2003-as munka, melyet Yves Denéchčre írt Jean Herbette-ről, aki 1924-től moszkvai francia nagykövet volt. A katonai kérdésekhez felhasználtuk Frédéric Guelton kéziratos munkáját - Le Général Weygand, vice Président du Conseil Supérieur de la Guerre 1931-1935 -, melyet 1994-ben védett meg, s amelyben a harmincas évek első feléről kapunk elemzést. A francia-szovjet kapcsolatokról Anne Hogenhuis-Séliverstoff még 1981-ben a Quai d'Orsay dokumentumaira alapozva publikált egy könyvet, melyben 1925-ig vizsgálta meg a két ország viszonyát. A francia gazdaság fejlődésére vonatkozóan elsősorban François Caron és Jean-Charles Asselain munkáit forgattuk, valamint a frank stabilizálásával kapcsolatban Kenneth Mouré monográfiáját is. A nem francia szerzők közül meg kell említeni a finn Kalervo Hovit, aki Franciaország kelet-európai szövetségi politikájáról két monográfiát is közölt - Cordon sanitaire or barriere de l'est? (1975); Alliance de revers (1984) - , s elemzéseit francia, brit, belga, dán, finn, lengyel, svájci, német, olasz, svéd, osztrák források alapján végezte el. A lengyel ügyekre felhasználtuk Piotr Wandycz, Jan Karski, Titus Komarnicki és a francia Georges-Henri Soutou kutatási eredményeit. A két háború közti francia-jugoszláv kapcsolatokról François Grumel-Jacquignon monográfiája a legfrissebbek közé tartozik (1999). A magyar szerzők közül elsősorban Ormos Mária és Ádám Magda írásait használtuk. Munkánk során nem hagytuk ki a Pierre Renouvin és Jean-Baptiste Duroselle által írt nagy diplomáciai összefoglalókat, vagy a legújabbat, a René Girault és Robert Frank által készített összegzést. Mielőtt feltennénk azt a jogos kérdést, hogy ennyi kutatás és összegző munka után van-e még keresnivalónk a jelzett területen, nézzük meg mit végeztünk el.

Franciaország a nemzetközi kapcsolatok rendszerében 1871-1940.
(MTA doktori értekezés tézisei)

I. Kutatási feladatok, előzmények

Az értekezés arra keresi a választ, hogy Franciaország hogyan és miért maradhatott Európa egyik nagyhatalma az elveszített 1870-1871-es háborút követően, hogyan és miért jelenthetett kihívást az egykori győztesnek, amelynek aztán egyik legyőzője lett az első világháborúban. A két világháború közti periódusban pedig azt vizsgálja a disszertáció, hogy milyen tényezőkkel magyarázható a győztes pozíció és a nagyhatalmi rang elvesztése. Ez a hetven éves vizsgálat tehát Franciaország helyzetének változásairól szól.

Egy ilyen jellegű vizsgálat a címben jelzett periódusban nem lehet előzmény nélküli. Sőt, Franciaországról, s a francia nagyhatalmiságot meghatározó egy-egy tényezőről is könyvtárnyi irodalom szól, ezért az általunk felhasználtak közül is csak a legfontosabbakat emeljük ki. Az 1970-es évek végétől három olyan kötet jelent meg, amelyek korszakunkkal foglalkoznak. Jean-Baptiste Duroselle 1979-ben publikált munkája - La décadence 1932-1939 - a francia összeomlást, s az összeomláshoz vezető okokat vizsgálja a hitleri Németországgal szemben. A kötet levéltári forrásokra alapozva mutatja be a francia kül- és belpolitikát, a gazdaságot, a diplomáciai és katonai gépezetet, tehát egy komplex elemzést kapunk a korszakról. Duroselle könyve a Politique étrangčre de la France sorozat nyitó darabjaként jelent meg, és a sorozatnak is Duroselle a szerkesztője. Pierre Guillen 1984-ben megjelent munkája - L'expansion 1881-1898 a Duroselle-nél már említett komplex módon vizsgálja meg a francia gyarmatosítás két évtizedét, s közben a francia külpolitika egyéb területeire is kitér. A Jean Doise - Maurice Vaďsse szerzőpáros 1987-ben publikált könyve - Diplomatie et outil militaire 1871-1969 - a francia diplomácia katonai hátterét mutatja meg a jelzett évtizedekben. A kisebb periódusokat elemző munkák közül meg kell említeni René Girault nevét, aki több munkájában is az oroszországi francia tőkefektetésekről írt. Jacques Bariéty 1975-ben megvédett államdoktori disszertációja (1977-ben jelent meg) - Les relations franco-allemandes aprčs la premičre guerre mondiale címmel - a francia-német kapcsolatokat elemzi a háború végétől 1925-ig német és francia levéltári források alapján. Maurice Vaďsse 1981-es vaskos könyve - Sécurité d'abord. La politique française en matičre de désarmement - a harmincas évek első felének katonai kérdéseit vizsgálva arra keresi a választ, hogy a leszerelés perspektívája vajon felelős-e Franciaország 1940-es vereségéért. A legújabb kutatások közül meg kell említeni Christian Baechler 1996-ban megjelent hatalmas, német forrásokra alapozott életrajzi monográfiáját Gustav Stresemannról. Stanislas Jeannesson 1998-ban publikálta párizsi, brüsszeli és londoni forrásokra építve a Poincaréról és a Ruhr-vidéki megszállásról szóló könyvét. S egy egészen friss, 2003-as munka, melyet Yves Denéchčre írt Jean Herbette-ről, aki 1924-től moszkvai francia nagykövet volt. A katonai kérdésekhez felhasználtuk Frédéric Guelton kéziratos munkáját - Le Général Weygand, vice Président du Conseil Supérieur de la Guerre 1931-1935 -, melyet 1994-ben védett meg, s amelyben a harmincas évek első feléről kapunk elemzést. A francia-szovjet kapcsolatokról Anne Hogenhuis-Séliverstoff még 1981-ben a Quai d'Orsay dokumentumaira alapozva publikált egy könyvet, melyben 1925-ig vizsgálta meg a két ország viszonyát. A francia gazdaság fejlődésére vonatkozóan elsősorban François Caron és Jean-Charles Asselain munkáit forgattuk, valamint a frank stabilizálásával kapcsolatban Kenneth Mouré monográfiáját is. A nem francia szerzők közül meg kell említeni a finn Kalervo Hovit, aki Franciaország kelet-európai szövetségi politikájáról két monográfiát is közölt - Cordon sanitaire or barriere de l'est? (1975); Alliance de revers (1984) - , s elemzéseit francia, brit, belga, dán, finn, lengyel, svájci, német, olasz, svéd, osztrák források alapján végezte el. A lengyel ügyekre felhasználtuk Piotr Wandycz, Jan Karski, Titus Komarnicki és a francia Georges-Henri Soutou kutatási eredményeit. A két háború közti francia-jugoszláv kapcsolatokról François Grumel-Jacquignon monográfiája a legfrissebbek közé tartozik (1999). A magyar szerzők közül elsősorban Ormos Mária és Ádám Magda írásait használtuk. Munkánk során nem hagytuk ki a Pierre Renouvin és Jean-Baptiste Duroselle által írt nagy diplomáciai összefoglalókat, vagy a legújabbat, a René Girault és Robert Frank által készített összegzést. Mielőtt feltennénk azt a jogos kérdést, hogy ennyi kutatás és összegző munka után van-e még keresnivalónk a jelzett területen, nézzük meg mit végeztünk el.

II. Források, módszerek, az elvégzett vizsgálatok

Az értekezés három nagy részre tagolódik: az első szakasz a francia porosz háborútól az első világháború végéig tart, s ehhez a részhez publikált forrásokat használtunk. A második részt az 1919-1920-es esztendők jelentik. Ez, valamint az 1940-ig tartó harmadik rész párizsi levéltári forrásokra épül: Quai d'Orsay, Service Historique de l'Armée de Terre (Vincennes), Service Historique de la Marine (Vincennes). Természetesen ezekhez a részekhez is használtunk publikált forrásokat, francia, német, svájci külügyi dokumentumokat, valamint a korszak szereplőinek visszaemlékezéseit, naplóit.
Ami a vizsgálati módszert illeti, figyelembe kellett vennünk azt, hogy ez a munka bár a francia külpolitikával foglalkozik, mégsem tér ki Franciaország valamennyi kapcsolatára a jelzett hetven esztendőben, tehát nem a francia külkapcsolatok összegzéséről van szó. Csak azokat a viszonyokat, tényezőket vizsgáltuk, amelyek a nemzetközi kapcsolatok rendszerében szerintünk meghatározóak voltak Franciaország helye, nagyhatalmi pozíciója szempontjából. Véleményünk szerint a gazdasági, a katonai és a diplomáciai háttér bemutatása a legfontosabb faktorok közé tartozik. Az első részben a gyarmati kérdést is megnéztük, mivel egy vesztes háború után a nagyhatalmi önbizalom visszaszerzésében jelentős szerepet játszott. A harmadik részben pedig a diplomáciai hátteret lényegesen tágabban értelmezve kellett vizsgálnunk, mint az első részben, mivel a hagyományos szövetségi politika mellett megjelent az Európa-gondolat s a kollektív biztonság elve és gyakorlata is. Az említett tényezők által meghatározott Franciaországot aztán el kellett helyeznünk egy láthatatlan rendszerben, amelyet nemzetközi kapcsolatoknak, hatalmi klubnak, vagy vizsgált korszakunkban európai egyensúly szisztémának neveznek, s aztán megállapítani, Franciaország hol foglal helyet, vagy feltenni azt a kérdést, hogy van-e egyáltalán helye a nagyhatalmak klubjában. A vizsgálat keretét tehát az ún. európai egyensúly rendszer adja. S ez azért fontos, mert e rendszervizsgálat nélkül nem érthető meg Franciaország jelzett mozgása, mivel a rendszer maga is egyik tényezője a francia, és más állam nagyhatalmiságának. Módszertani problémaként említhető még az, hogy meg kellett találnunk az eddigi kutatási eredmények s a források olyan arányát, amely még elviselhető terjedelmi keretet eredményez. Az előbbi módszertani megfontolások alapján az alábbi vizsgálatokat végeztük el:

Az első rész bevezetőjében szólunk az ún. európai egyensúlyról, rövid és hosszú távú mozgásairól, majd kitérünk arra, hogy a francia-porosz háború hogyan módosította a nagyhatalmi klub viszonyait. Ezután megvizsgáljuk azokat a tényezőket, amelyek a nagyhatalmiság szempontjából fontosak: a gazdasági hátteret, a gyarmati kérdést, Franciaország szövetségi kapcsolatait s az ország katonai helyzetét.
A gazdasági háttérnél azt vizsgáljuk, hogy Franciaország gazdasági teljesítménye elegendő-e a nagyhatalmi politizáláshoz. Ennek érdekében összevetjük az angol, illetve a német fejlődéssel, s megállapítjuk, hogy a francia gazdaság nem rosszabb, nem jobb, mint az előzőek, hanem más utat fut be a 19. században. Az összteljesítménye alapján pedig azt mondhatjuk: nem rosszabb, mint az angolé vagy a németé. S ez akkor is igaz, ha az ún. stratégiai ágazatokban, mint a vas- és acéltermelés, vagy a szénbányászat, rosszabb mutatókkal rendelkezik, mint a német. A francia pénzügyi ágazat ugyanis az előbbi hátrányokat kompenzálja, mivel London után Párizsban volt Európa legerősebb pénzpiaca, amely a külpolitika és a nagyhatalmiság egyik meghatározó faktora. A pénzfegyver segített a francia-orosz szövetség megtartásában, szerepe volt az 1902-es francia-olasz megegyezésben, az 1904-es angol-francia antant létrehozásában is. A pénzfegyver bevetése segítette Párizst a diplomáciai sikerhez az első marokkó válság idején, s a frankmilliárdok kamatoztak akkor is, amikor a franciák a Marne-i győzelemmel megakadályozták a német villámháborús elképzelések sikerét. Összességében azt lehet megállapítani, hogy az 1871 és 1918 közti periódusban a francia gazdaság teljesítménye kellő hátteret biztosított a nagyhatalmi politizáláshoz és az első világháborús győzelemhez.
A következő fejezetben azt vizsgáljuk, hogy a francia gyarmatbirodalom segítette-e a nagyhatalmiság megtartását, erősítését az 1870-1871-es háborúban elszenvedett vereség után. Párizs első nemzetközi sikerét a frankfurti béke után a gyarmati politikában érte el a tunéziai vállalkozással. S bár a gyarmati vonalnak jelentős ellenzéke volt, a sikerek hatására azonban a század végén a gyarmati politikát a közvélemény is elfogadta. A sikert az jelentette, hogy területileg a francia gyarmatbirodalom a brit és a szovjet mögött állt az első világháborút követően. A gyarmatok igazi súlyát az első világháború mutatta meg, amikor 550.000 bennszülött és európai érkezett harcolni a nyugati frontra. Észak-Afrika, Indokína és Madagaszkár több mint 200.000 munkást küldött a francia üzemekbe dolgozni. S ehhez tegyük hozzá azt a másfél milliárd frankot, melyet a gyarmatokon jegyeztek, s azt a 6 millió tonna nyersanyagot és élelmiszert, amelyet a háború alatt az anyaország ellátására szállítottak.

A francia nagyhatalmiság és biztonság szempontjából fontos volt Párizs számára, hogy kikerüljön a francia-porosz háborút követő időszak diplomáciai elszigeteltségéből és olyan kapcsolatra tegyen szert, amellyel ellensúlyozhatja Németországot és az általa létrehozott koalíciókat. Az értekezésnek ez a része ezért Franciaország szövetségi kapcsolatainak alakulását, blokkpolitikáját vizsgálja. A szövetségi politikában Franciaország a német kihívásra a francia-orosz szövetséggel válaszolt. Az 1904-es francia-angol antant ezt egyszerre erősítette és gyengítette, ezért Párizs érdekelt volt abban, hogy egy angol-orosz antant is létrejöjjön. A hármas antant aztán igazi kihívás volt Németország számára, ezért 1914-ig megpróbálta a diplomácia eszközeivel széttörni ezt a kapcsolatrendszert, majd a szarajevói válság teremtette helyzetben a háború eszközével igyekezett szétrobbantani a francia-orosz szövetséget és a hármas antantot. Az első világháború azonban megmutatta a francia blokkpolitika eredményességét: Németország a háború alatt kibővült koalíciótól vereséget szenvedett. Igaz, vereségével is elérte, hogy megszűnjön a francia-orosz szövetség, s meggyengüljön a háborús koalíció. A háborút lezáró békerendszertől függött ezért, hogy a háborús győzelemmel elért pozíciót sikerül-e Franciaországnak megtartania.

Az első világháború befejezése a nemzetközi kapcsolatok 1870 óta tartó rövid távú mozgásának végét jelentette.

S bár a francia-német hatalmi blokk küzdelméből az előbbi került ki győztesen, a háború előtti hatalmi rendszer azonban Oroszország kiesésével megszűnt létezni. Franciaország számára ez kényes helyzetet teremtett, mert a germán világnak egyelőre nem volt ellensúlya, miközben Németország a vereség ellenére is az európai hatalmi politika központi kérdése maradt. A francia külpolitikának mindez azt a feladatot adta, hogy a háborút lezáró békerendezés során olyan pozíciókat szerezzen magának, hogy győztesként ne kelljen félnie a legyőzött Németországtól. Franciaország a területi, katonai s gazdasági kérdések számára kedvező elrendezésétől várhatta biztonsága garanciáit. A fejezet így arra keresi a választ, hogy Párizs a békerendezés során megszerezte-e azokat a pozíciókat, amelyek fontosak voltak nagyhatalmiságához és biztonságához.

Először azt vizsgáljuk, hogyan működött a konferencia Versailles-ban, mennyire volt egységes a győztes koalíció, s milyen nézeteltérései voltak. Ezért a Népszövetség kapcsán megnézzük az amerikai, a francia és angol elképzeléseket, s bemutatjuk, hogy végül milyen lett az az intézmény, amelytől az első világháborúhoz hasonló katasztrófák elkerülését várták a háború utáni világban. A Népszövetséggel kapcsolatos nézeteltérések azt is jelezték Párizsnak, hogy a német békeszerződés kidolgozása során kemény vitákra számíthat szövetségeseivel.

A következő fejezet a német kérdést vizsgálja meg. Részletesen foglalkozik a francia-német határ problémájával. Bemutatja az amerikai, az angol és a különböző francia elképzeléseket, álláspontokat. Külön kitér Elzász-Lotaringia kérdésére. A francia álláspontok megértéséhez, magyarázatához egy alfejezetben bemutatja az 1918-hoz kapcsolódó német Mitteleuropa elképzeléseket, gyakorlatot, majd a rajnai kérdéssel foglalkozunk és a jóvátétel problémájával. Ami az utóbbit illeti, felvázoljuk az Etienne Clémentel kereskedelmi miniszter nevéhez fűződő törekvést, amely egy új gazdasági világrendet akar kiépíteni szövetségeseivel a háború utáni időszakra, melynek Németország is része lett volna. Az új rend a nyersanyagok ellenőrzésével akarta elkerülni az új háborúk kitörését. Ez a francia elképzelés nem akarta tönkretenni a német gazdaságot, csak az ambícióit akarta korlátozni és összhangba hozni a világ többi részével. 1919 elején azonban elsősorban az amerikaiak ellenállásán ez az elképzelés megbukott, aminek az lett a következménye, hogy a jóvátétel kérdése, s az a törekvés, hogy a vesztessel fizettessenek meg mindent, a békerendezés meghatározó tényezője lett, míg a Clémentel-féle tervben a jóvátétel csupán egyik eleme lett volna az új rendnek.

Összességében megállapítható: a német békeszerződés kemény kompromisszumok eredményeként jött létre, s egy konfliktus esetén szükségszerűen bonyolulttá tett minden megoldást. Veszélyeztette a háborús koalíció fennmaradását, s ebből következően a francia biztonságot. Azért is sérülékeny volt, mert a rendezés időzített politikai feszültségeket rejtett, miközben egy nem provokált német támadás ellen létrehozott angol-francia és amerikai-francia szerződés az amerikai ratifikálás hiányában érvénytelen maradt. Párizs ezért arra törekedett, hogy amit a Rajnánál elvesztett, azt megszerezze a közép- és a kelet-európai rendezésnél.
Európa középső és keleti felében a háború a korábbi évszázadokhoz képest teljesen új helyzetet körvonalazott: a térséget összefogó két birodalmat a szétesés veszélye fenyegette, s ez a békerendezés alapelvei, valamint hatalmi szempontból egyaránt komoly problémákat okozott. A cárok Oroszországa az Osztrák-Magyar Monarchiával együtt soknemzetiségű birodalom volt, így a háború végén a szövetségesekre zúdult a nemzeti kérdés súlya a balkanizálódás rémével a Baltikum-Adria-Kaukázus háromszögben azzal a korántsem kellemes feladattal, hogy a népek önrendelkezési jogát, a tartós békét, s a hatalmi szempontokat hogyan lehet egyeztetni egy olyan térségben, ahol bármilyen feszültséget mindig a birodalom oldott fel.
Az értekezés először Oroszországot vizsgálja, ahol a bolsevik hatalomátvétellel a franciák számára kedvezőtlen változás következett be, ezért Párizsnak azt a kérdést kellett megoldania, hogy a Németországot keletről ellensúlyozó hatalom kiesését hogyan lehet pótolni. A francia politika a bolsevik hatalmat fegyveresen akarta megdönteni, s egy franciabarát rendszert létrehozni. Nagy Oroszországban gondolkodott azzal a különbséggel az 1914 előtti helyzethez képest, hogy csupán Lengyelország és Finnország kiválását volt hajlandó elismerni, s ezt is úgy, hogy az új államok majd szoros szövetségre lépnek az oroszokkal.

Ezután a lengyel, a csehszlovák, az osztrák, a román és a szerb kérdés vizsgálata következik abból a szempontból, hogy Franciaország mire számíthatott ebben a térségben, létrehozható-e egy új blokk, amely Németországgal szemben ellensúlyként szerepel. Az orosz politika kudarcával a kelet-közép-európai régió kétségkívül felértékelődött. A térség azonban számos ellentmondással küszködött, és különösen gazdasági talpra állítása komoly támogatást igényelt. A kérdés az volt, hogy az eladósodott Franciaország képes lesz-e erre, s egyáltalán megéri-e Párizsnak bármiféle befektetés a térségben. A dilemma az volt egész Közép-Európával kapcsolatban, hogy a térség gazdaságilag Németországhoz kötődött a háború előtt, s ha francia tőkével talpra áll, fennállhat az a veszély, hogy Párizs Németország számára stabilizálta a térséget.

Részletesen bemutatjuk az 1920-as lengyel-szovjet háborút, amely egyszerre veszélyeztette Párizs Németországgal szemben formálódó ellensúly rendszerét, és Európa biztonságát. Lenin fogalmazta meg, hogy a Vörös Hadsereg győzelme esetén az a nemzetközi szisztéma, melyet Versailles-ban elkezdtek felépíteni, összeomlik. Lord Abernon ezért joggal tekintette a Visztula melletti ütközetben a Vörös Hadsereggel szembeni lengyel győzelmet a világtörténelem legdöntőbb 18 csatája egyikének.

Ha megvonjuk az első világháborút lezáró békemű mérlegét, megállapíthatjuk: a háború utáni rendezés a hatalmi viszonyokban stabil szisztémát nem hozott létre. Európa középső és keleti felének térképét kétségkívül átrajzolta, de mindent bizonytalanságban hagyott. A versailles-i Európa vesztes és új államai ezért éppúgy, mint a rendezők keresték a helyüket. Pontosabban azt keresték, hogy ki, milyen rendszert tud szervezni, vagy ki milyen rendszerhez tud csatlakozni a háború utáni Európában. Ez a rendszer nélküliség talán Angliának volt a legkedvezőbb, egyelőre. A 19. század első felében érezhette magát hatalmi szempontból, amikor a legváltozatosabb szövetségi konstrukciók létrehozását segítette vagy akadályozta, nehogy a kontinens bármelyik hatalma vezető szerepre tegyen szert. Az első világháború után London a hegemóntörekvéseket Párizsnál vélte felfedezni. S bár a háború és a béke egyaránt koalíciós mű volt, a hagyományos angol-francia antant a rendezéssel kapcsolatos vitáknál már nehezen működött. A békeműnél a nézeteltérések még kompromisszumokkal végződtek. A húszas évek elején azonban már élesebbek az ellentétek, mint az entente cordiale előtti évtizedekben. Pedig az első világháború utáni helyzet alapvetően különbözött a 19. század európai hatalmi egyensúlyától. A hagyományos ötösfogat eltűnt, hiszen Ausztria-Magyarország szétesésével nem létezett többé egy kelet és nyugat között egyensúlyozó közép-európai nagyhatalom. Oroszország szintén kiesett. Visszatérése persze csupán idő kérdése volt. Arra azonban számítani kellett, hogy a bolsevikok kezébe került Oroszország a korábbi több évszázados homogén hatalmi szerkezetet heterogénné változtatja, amely tartósan bizonytalansági tényezőt eredményez, főleg akkor, ha valaki valamilyen rendszert akar szervezni Európában. Németország bár vereséget szenvedett, de potenciálisan nagyhatalom maradt, s elsősorban Franciaországnak jelentett kihívást, főleg az új közép- és kelet-európai kisállami zónában, amely Oroszország mellett a kontinens másik bizonytalan régiója lett. A két háború közötti időszakban azonban ez a régió fontos, mert aki ezt meg tudja szervezni, az egy nagyhatalmi szövetséggel felérő támogatást tudhat maga mögött. Aki pedig erre nem képes, csak az lehet az érdeke, hogy ez a szervezés másnak se sikerüljön. Párizs a háborút követően szükségszerűen valamilyen rendszer kialakítására kényszerült. A történelem már az első világháború előtt megtanította valamilyen hosszabb távú együttműködésre, a háború pedig ezt ki is kényszerítette. E tapasztalatok alapján fogalmazta meg a francia diplomácia először gazdasági téren azt, hogy a nagy nemzetközi kérdéseket csak tartós együttműködéssel, vagy a kollektív biztonság elvének az elfogadtatásával és megvalósításával lehet megoldani. A tartós kooperáció elvével a francia diplomácia a két háború között többször próbálkozott. A siker vagy a kudarc mindig attól függött, hogy a partnerek mennyire ismerték fel ennek a sokszor nem kis kompromisszummal járó elvnek a fontosságát. S míg ez a győztest és a legyőzöttet egyaránt magába foglaló elv a két háború között nem sok sikerrel kecsegtetett, a francia külpolitika kénytelen volt hagyományos hatalmi politikában is gondolkodni. Ez azt jelentette, hogy a nagy ellenfél változatlanul Németország maradt. Ezen a téren két megoldás kínálkozott: a) kétoldalú kapcsolatokban rendezni a francia és német ellentéteket, vitás kérdéseket, sérelmeket. Közvetlenül a háború befejezése után ez a megoldás nem tűnt könnyűnek. b) a hagyományos ellensúlyozó politika, melyhez a partnereket a békerendezés, mint láttuk a közép- kelet-európai régióban jelezte Párizsnak. S ha a területi kiterjedést, valamint a népesség számát nézzük ez a kínálat első ránézésre nem tűnt rossznak, mivel a potenciális szövetségesek területe összesen 1.071.111 km2 volt. Ez a cári Oroszország mintegy 22 millió km2-nyi területével nem versenghetett, de területileg imponáló ellensúlya volt a 470.627 km2-nyi területű weimari Németországnak. A lakosság száma persze korántsem mutat ilyen jó képet, hiszen a 27 milliós Lengyelország, Csehszlovákia 13.613.000 lakója, a 11 millió 245 ezres népességű délszláv állam és a 15 és fél milliós Románia összesen 67 millió 358 ezres népességet jelentett, alig haladva meg a 63.180.619 lakosú Németországot. A 39,2 milliós Franciaországgal együtt azonban még így is többlet jött ki. Az előbbi számok nyújtotta viszonylagos kedvező helyzet azonban számos más tényező miatt jelentősen romlott. Az említett országok közül csak Lengyelországnak és Csehszlovákiának volt közvetlen határa Németországgal. E két ország közötti kapcsolatot a két háború közti időszakban Teschen ügye feszültté tette. Valamennyi említett ország soknemzetiségű volt, annak minden következményével a külpolitikai aktivitásra. A csehszlovákok, lengyelek és délszlávok állama a versailles-i rendszer terméke volt, ezért gazdaságilag, politikailag, katonailag meg kellett szervezni. Párizsnak arra is számítania kellett, hogy gazdasági téren más hatalmakkal is versengenie kell, miközben gazdasági lehetőségeit a háborús kimerültség rontotta. Amikor tehát a francia diplomácia hozzákezdett egy Németországot ellensúlyozó szövetségi blokk kialakításához a háború végén, a húszas évek elején, győztesként is rosszabb helyzetben volt, mint vesztesként a francia-porosz háborút követően.

A harmadik részben is azokat a tényezőket vizsgáljuk, amelyek a nagyhatalmiság szempontjából fontosak. Párizs győztesként sem érezte magát biztonságban, ezért a két háború között is Németország ellensúlyozására törekedett. S mivel a francia-orosz szövetséget nem lehetett felújítani, a garanciális paktum pedig az angolszász hatalmakkal nem lépett életbe, a francia külpolitika a kontinens kis és közepes hatalmait vehette számításba. Az értekezés ezért bemutatja, hogy milyen körülmények között jön létre valamilyen szövetség vagy szerződés Belgiummal, Lengyelországgal, s a kisantant államaival: Csehszlovákiával, Jugoszláviával és Romániával. Foglalkozunk azzal is, hogy katonai szempontból milyen erőt jelentettek ezek az államok, s felvázoljuk azokat a kérdőjeleket, amelyek már a húszas évektől kezdve megtalálhatók Párizs és partnerei között. Bemutatjuk ezután, hogyan és miért esett szét a húszas években létrehozott rendszer a harmincas évek végére. A két világháború között Franciaország tehát nem tudta megismételni azt, ami Oroszországgal 1914 előtt sikerült, azaz a Németországot ellensúlyozó szövetségi rendszer nem működött. A csehszlovák válság kapcsán egy rövid alfejezetben kitérünk arra is, hogy volt-e szovjet veszély a harmincas évek második felében. A hagyományos szövetségi politika sikertelenségében a gazdasági tényező is szerepet játszott, ezért megvizsgáltuk a francia gazdaság helyzetét a két világháború között, s megállapíthattuk, hogy a gazdaság, s elsősorban a pénzügyi szféra nem tudott olyan hatékony támogatást adni a francia külpolitikának, amilyenre 1914 előtt képes volt. Párizs ezért más módszerekkel is próbálkozott. Mindenekelőtt a kollektív biztonsággal. Ebbe a keretbe illeszkedett a francia-német közeledés Briand és Stresemann együttműködése során. A német politikus halála, s a gazdasági válság azonban megszakította ezt a folyamatot, jóllehet hosszabb távon a stresemanni politika is döntés elé állította volna a francia külpolitikát. Párizs a Szovjetunióhoz is közeledett, s ezt jelezte az 1924-es elismerés, majd az 1935-ös megállapodás, amely azonban nem 1892 megismétlődése volt. Briand Pán-Európa terve sem hozott sikert, mert a legtöbb ország a francia hegemón törekvések egyik eszközének tekintette. Az értekezés a harmincas évek nemzetközi válságaihoz kapcsolódóan s külön is foglalkozik a katonai háttérrel, amelyet röviden így lehet summázni: az első világháború kirobbanása előtt nem volt stratégia különbség a francia s a német hadsereg között, a második esetében a különbség lényegesen nagyobb. Az 1940-es összeomlást s a nagyhatalmiság elvesztését azonban nem csupán a katonai tényező magyarázza, hanem a gazdasági háttér gyengesége, s a harmincas évek külpolitikai kudarcai együtt eredményezik.

III. Az értekezés új eredményei

A francia vagy angol nyelvű szakirodalomban nem számít ritkaságnak az olyan vizsgálat, amely hasonló vagy nagyobb periódust tekint át (KEIGER, J.F.V: France and the World since 1870, Arnold, London 2001; YOUNG, John W.: Britain and the World in the Twentieth Century, Arnold, London 1997; GIRAULT, René- FERRO, Marc: De la Russie ŕ l'URSS. L'Histoire de la Russie de 1850 ŕ nos jours, Nathan, Paris 1983. stb.). Ezek az áttekintések a szakirodalom eredményeit dolgozzák fel. Az általunk elvégzett munka azonban nem csupán szakirodalmat vagy publikált forrásokat használ, hanem levéltári kutatásokra is épít, ráadásul nem egy, hanem több faktort is megvizsgál. Az értekezés egyik újdonsága tehát magában a hetven esztendős vizsgálatban van. A másik a rendszerszemlélet, amely az eddigi kutatásokból hiányzik. Ennek fontosságát, különösen az 1940-es összeomlással kapcsolatban érthetjük meg. Franciaország ugyanis nem azért vesztette el nagyhatalmiságát, mert vereséget szenvedett, hiszen ilyen eset korábban is előfordult. A pozícióvesztést az eredményezte, hogy a második világháborúval végleg megszűnt az a szisztéma, amelyet európai egyensúly rendszernek neveznek, s ahol Franciaország a nagyhatalmi szerepet eljátszhatta. Továbbá a részletek, az általunk feltárt források, s a szakirodalom is több ponton kínál újdonságot. Ott például, amikor hangsúlyozzuk, hogy az első világháború után a francia-német közeledés első lépéseire nem a Ruhr-vidék megszállása után kerül sor, hanem ezt megelőzően már 1919-ben, illetve 1920-ban. Ebből az is következik, hogy Franciaországnak nem lehetett érdeke Németország tönkretétele. S ez már Clémentel törekvéseiben is megfigyelhető, amikor egy új gazdasági világrend létrehozására törekszik, amelyben a vesztesek is helyet kapnak. Ezzel a kérdéssel a szakirodalom természetesen már foglalkozott (Trachtenberg, Soutou), mégsem terjedt el széles körben. Értekezésünk az eredmények felhasználásával s terjesztésével jelenthet újdonságot. S azzal is, hogy érthetőbbé válik a jóvátétel problémája, ha Clémentel említett tervével és a szövetséges adósságokkal összekapcsoljuk. Ezáltal Keynes híres munkája (A békeszerződés gazdasági következményei) is más színezetet kaphat. Ugyancsak újdonságot jelentenek azok a részletek, amelyek a Varsó és a Párizs közti apró feszültségekről szólnak a húszas évek elejétől. S talán a szovjet veszély kérdésének a felvetése sem haszontalan a harmincas évek második felében.

IV. Válogatás az értekezés témakörében megjelent publikációkból

• Sedan. A francia-porosz háború 1870-1871. Budapest, 1993, Zrínyi Kiadó, 130 p.
• Fejlődési utak a 19. századi Európában I. A gazdaság átalakul. Pécs, 1995, 139 p.
• Európa a nemzetközi küzdőtéren. Felemelkedés és hanyatlás, 1814-1945. Budapest, 1999, Janus/Osiris, (Ormos Máriával közösen) 500 p. (2003-ban újra kiadva)
• Párizs és Oroszország 1917-1919. Szekszárd, 1999, IPF, 200 p.
• Az ipari forradalom kora. Fejlődési utak a 19. századi Európában. CD-ROM. Nagykanizsa, 2000, Alma Mater Zala Bt., Tripotex Elektronikus Kiadó Kft. Közös kiadása, www.almamater.hu
• Vereségtől a győzelemig. Franciaország a nemzetközi kapcsolatok rendszerében 1871-1920. Budapest, 2004, ELTE Eötvös Kiadó, 308 p.
• Documents diplomatiques français sur l'histoire du bassin des Carpates 1918-1932. Rédacteur en chef de la série: Magda Ádám. Volume I. octobre 1918 - aoűt 1919. Documents recueillis par Magda Ádám, György Litván, Mária Ormos. La préparation de ce volume fűt établie en collaboration avec Zoltán Dercze, Katalin Litván et István Majoros sous la direction de Magda Ádám. Akadémiai Kiadó, Budapest, Institut des Sciences Historiques de l'Académie Hongroise des Sciences, 1993. p. 864
• Documents diplomatiques français sur l'histoire du bassin des Carpates 1918-1932. Rédacteur en chef de la série: Magda Ádám. Volume II. Aoűt 1919 - juin 1920. Documents réunis par Magda Ádám, György Litván, Mária Ormos. Ce volume a été réalisé avec la collaboration de Katalin Litván et István Majoros sous la direction de Magda Ádám. Akadémiai Kiadó, Budapest, Institut des Sciences Historiques de l'Académie Hongroise des Sciences, 1995. p. 676
• Documents d'archives français sur l'histoire du bassin des Carpates 1918-1932. Rédacteur en chef de la série: Magda Ádám. Volume III. juillet 1920 - décembre 1921. Ce volume a été réalisé sous la direction de Magda Ádám, avec la collaboration de Katalin Litván, avec la participation de György Litván, István Majoros et Mária Ormos. Akadémiai Kiadó, Budapest, Institut des Sciences Historiques de l'Académie Hongroise des Sciences, 1999. p. 804
• Documents d'archives français sur l'histoire du bassin des Carpates 1918-1932. Rédacteur en chef de la série: Magda Ádám. Volume IV. janvier 1922 - décembre 1927. Ce volume a été réalisé sous la direction de Magda Ádám et Mária Ormos, avec la collaboration de Katalin Litván, avec la participation de László Borhi, István Majoros et Cécile Vrain, Akadémiai Kiadó, Budapest 2002. p. 632
• Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása és a francia törekvések a dunai régióban. IN: Magyarország a (nagy)hatalmak erőterében. Tanulmányok Ormos Mária 70. születésnapjára, (szerk.: Fischer Ferenc, Majoros István, Vonyó József). Pécs, 2000, University Press, 421-443. p.
• A lengyel-szovjet háború, Wrangel és a francia külpolitika 1920-ban. Századok 135. évf. 2001/3/533-568. p.
• A francia nagyhatalmiság gazdasági háttere az első világháború előtti évtizedekben, In: Öt kontinens. Az Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék tudományos közleményei. Budapest, 2003, Eötvös Loránd Tudományegyetem, 79-100. p.
• L'image de la diplomatie française sur l'Allemagne d'aprčs les discours de Stresemann. In: L'Allemagne et les Allemands en Europe 1918-1999. Ennemis ou Alliés? Sous la direction de Bruno Hamard. Actes du colloque des 14-15 avril 2000, Université de Pécs. Version électronique sous format PDF Acrobat, e-Collégium Institut, ISBN 2-912024-05-6.

Majoros István doktori értekezését nyilvános vitában 2005. április 6-án védte meg. Az értekezés opponense volt: Ádám Magda, a történelemtudomány doktora; J. Nagy László, a történelemtudomány doktora; Pritz Pál, az MTA doktora.

Letölthető publikációk:

Pritz Pál: Opponensi vélemény Majoros István: Franciaország a nemzetközi kapcsolatok rendszerében 1871–1940 c. doktori értékezéséről

222 KB

PDF dokumentum

2007.02.04.